Várkonyi Judit Vénusz virrasztása című regényében úgy rajzolja meg egy fiktív színésznő személyes és szakmai sorsát és erotikus kalandjait, hogy közben a történetben valós művészek legszebb vagy legerősebb intim élményei is megbújnak. Várkonyi Judittal október elején érkező, a napokban előrendelhetővé vált regénye apropóján beszélgettünk, illetve egy rövid részletet is mutatunk a kötetből itt, a Nyugati tér blogon.
– Több életrajzi könyv után ez az első igazi regénye. Miért döntött úgy, hogy prózaírásra adja a fejét?
– Pár éve sportot űztem „tíz másodperces novellák” megalkotásából, imádtam történeteket közölni pár sorban. Az olvasó rapid reakciója érdekelt. Kijátszottam magam, aztán elkezdett nőni a terjedelem. Az online tér alkalmas volt arra, hogy pontos visszacsatolást kapjak, érnek-e bármit is az írásaim. Úgy éreztem, érdemes, aztán ismét tovább léptem, elküldtem egy prózát Grecsó Krisztiánnak. Lehozta az Élet és Irodalomban, aztán a ritka jelentkezéseimből majdnem mindig megjelenés lett.
– Még ha gyakran leplezzük is, az erotika a mindennapjaink része, akárhogy is titkoljuk, jelen van szinte minden pillanatban. Miért pont a színházi világot választotta, amin keresztül az intimitás és a párkapcsolatok útvesztőiről ír? Mit tud a színpad és a kulisszák?
– Teljes szakmai életemet színházi sajtósként töltöttem. Amikor erotikus színezetű novelláimat olvasva Horgas Péter díszlettervező barátom felvetette, hogy ebből könyvet kéne írnom, ráadásul a #metoo-botrányok idején, adta magát az interjúkészítési rutinom és a közegem. Színházi nőkkel szerettem volna beszélni, de nem traumákról, hanem a megéléseikről. Ám mivel a művészek magánélete még pletyka szinten sem érdekel, a második interjú után tudtam: el fogom őket rejteni. A színpad és a kulissza nem tud sokat. Mindenki magában őrzi és rendezi a folyamatos fizikai közelség és intimitás generálta feszültséget.
– A Vénusz virrasztása kilenc színésznő és előadóművész valódi történeteiből építkezik. Mi alapján választotta ki a szereplőit? Volt, aki nemet mondott?
– Akiket én kértem fel, mind igent mondtak. Sokkal megtisztelőbb volt azonban számomra, hogy olyan művészek is leültek velem egy végtelenül bensőséges beszélgetésre, akikkel azelőtt sosem találkoztam – Péter vagy a kötet fotósa, Kállai-Tóth Anett hívására. Különös szempontjaink nem voltak, de bizonyára ösztönösen olyan nőket szólítottunk meg, akik hordozzák és élik a nőiségüket.
– Interjúkkal kezdte, de próza lett belőle. Adja magát a kérdés, hol húzódik a történetben a határ a valóság és a fikció között? És ha ezt továbbgondoljuk, egy színpadi helyzet folytatódhat-e az öltözőben? Meddig tart a szerep, és hol válik valódivá a (színész)nő?
– Alanyaimtól alapvetően csak élményeket szerettem volna gyűjteni, aztán kialakult egy novellafüzér-szerű kézirat, nyolc dallal. Végül is a Helikon Kiadó kellett ahhoz, hogy ebből regény szülessen. M. Nagy Miklós szerkesztő szakmai véleménye alapján átírtam az anyagot – voltaképpen ekkor született meg bennem a főszereplő, egy nő, akinek immár nemcsak a hálószobájába látunk bele, hanem a művészi életébe is. Egy kitalált nőalak, akinek a szexuális élményei valós nők emlékei alapján íródtak, de még itt is megkevertem egy kicsit a szálakat, mert két történet például teljesen fiktív, de az olvasó biztos lehet benne, hogy nem az a kettő, amire tippelne. Bizonyára folytatódhat az öltözőben egy színpadi helyzet. Ha olyan szikrák csapnak fel, ha olyasmit váltanak ki egymásból a partnerek, amit már nem lehet megfékezni. A könyv voltaképpen minden stációt megmutat. Azt is, amikor a nő féktelenül átadja magát, de azt is, amikor gátat szab a szenvedélynek. Eszmél, érik, szárnyal, megöregszik.
Várkonyi Judit: Vénusz virrasztása (részlet)
„Nem tudom, mikor fordult meg velem a világ. Hogy mikor és miért vadultam meg, mi hozta azt a nagy periódust, amire nem lehet másként emlékezni, csak úgy: egymást követték ágyamban az idegenek. Volna köztük, akit meg sem ismernék, ha eljönne mellettem az utcán. Nem tudom, mit kerestem. Hogy miért ittam és éjszakáztam. Kései lázadás lett volna talán? Vagy csak ez volt a legjobb eszköz a meg sem fogalmazott belső stressz ellen – hiszen évek hosszú sora óta mindig a maximumot kellett nyújtanom, s utána mindannyiszor jól jött a levezetés. Akkoriban úgy hittem, azt akartam hinni, hogy a jó szexhez nem kell szív. S hogy ehhez engem elég kemény fából faragtak, nekem semmi se fáj. Jönnek és mennek, én meg elveszem, ami jár. Engem reggelre életemben csak egyszer hagyhattak el, először és utoljára, a Dunánál. Többé nem teheti meg velem senki, mert én hagyok el mindenkit. Biztos voltam benne, hogy csak így tudom viszonylag ép testtel és lélekkel túlélni a kapcsolatokat, ha esetleg mégis az az igazság, amit régen képzeltem: hogy a szerelem olyasmi, ami csak keveseknek jár. Bár olyan gondolat, hogy ne volnék igazi nő, régóta nem fordult meg a fejemben. Minden az enyém volt: könnyen szerzett gyönyör, eksztatikus éjszakák – akár egy előadás-sorozat. S a főszerepben: én. Az igazi nő.
Jókor jött a színváltozás… Mintha csak bemondta volna az ügyelő: »Változáshoz kérek díszítőt, kellékest!« És egy statisztát… Az élet megmentett magamtól. Egy éjjel összeszedtem valahol egy orosz hajóskapitányt. Egy napbarnított, ősz hajú bunkót. Matrjoskának nevezett. S úgy hámozott ki a ruhámból, hogy közben azt éreztem, egyre kisebb vagyok. Lassan vetkőztetett, majd kicsordult a nyál a száján, és mire minden lekerült rólam, annyira kicsi lettem, hogy elsírtam magamat. Hajnalban a könnyeimen úsztam ki az utcára. Egyszerre csak dermesztő viszolygás fogott el a gondolattól, hogy ágyba bújjak egy idegennel.
A Boscobel hirtelen felemelte a fejét, belenézett a tükörbe: »Ez nem én vagyok… nem akarok ez lenni!« Nem akartam többé szív nélkül csinálni. Van úgy, hogy éveken keresztül vonszolunk egy szerelmet. Egy beteljesületlen semmit. A könnyű, áttetsző semmit, ami végül mégis egyre átláthatatlanabb és nehezebb lesz bennünk. Én sokáig cipeltem, és már nem is számítottam rá, hogy valaha is szabadulok bársonybőrű, fekete szeretőm emlékétől és a fájdalmamtól, hogy valójában nem volt az semmi sem. Csak bennem. Csak számomra. Aztán valahogy mégis felszállt az a mocskos köd a szememről. És végre minden kitisztult.
Hosszú évek után újra dobogni éreztem a szívemet. És újra barna voltam, szelíd és szűz. Csendre vágytam. Magányra. Nem akartam, hogy bárki megérintsen. Elég volt. Csak tiszta harmóniát akartam, semmi mást. De ne úgy képzeld, hogy kiveszett belőlem a vágy. Dehogy. A vágy ugyanúgy megvolt bennem. A színpadi lét számomra önmagában is erotikus. Sokszor velem marad próba után a zsongás, ami körülvesz, különösen, ha egyedül vagyok nő az előadásban. Mi, nők szeretjük érezni, hogy létezünk, hogy vagyunk, hogy a jelenlétünk fontos, és csakis a férfiak által érezzük ezt. Minden apró jel, amit küldenek felénk, belénk furakszik, és mozgat, vidám kis tündéreket varázsol belőlünk. Ugyanígy felizgat a forgatás, amikor kameraobjektív mögött ül velem szemben egy férfi, és én teszem a dolgomat. Figyelő szeme előtt kibontakozom, s közben tehetségesnek, szexinek gondolom magam, az összes energiámat a feladatra fókuszálom, de közben tudom, hogy le nem veszi rólam a szemét, aki a kamerán át néz. Soha nem érintett rosszul, ha félmeztelen voltam bármilyen szerepben. Mindig szerettem a mellemet, még ma is. A színpadon nem vagyok szemérmes, ha pedig operatőr figyel, kifejezetten szemérmetlen leszek, és ez a gátlástalanság felszabadító. Csapongásaim után ez volt az én terepem, s próbáltam szabályok közé szorítani magam, de igyekeztem mégis a legnagyobb szabadságot megélni e korlátok között. Így akartam létezni, a világ legtermészetesebb módján. És élveztem. Mert a sok szabály csak tönkretesz. Ha folyton ügyelni kell, nehogy baj legyen. Ha nem tudod az ösztöneidet elengedni, megbetegszel.
Számomra az intimitás iránti vágy nem a meztelenségnél kezdődik. Hanem amikor megérint egy személyiség, aki ráadásul olyan testben van, amely vonz, mint a mágnes. És nem feltétlenül egy klisék szerinti, szépséges testre gondolok. Lehet, hogy csak neked szép. Ebből ébred a vonzalom. Nem a tökéletes formákba szeretünk bele. Sőt elég lehet hozzá néhány rendetlen hajfürt, egy furcsa szempár. Volt egy fiú… Most is belesajdul a szívem, ha felidézem az emlékét. Mert nem engedtem a vonzásnak, mert viselkedni próbáltam, felhagyni az ámokfutással, megkötni magamban a féktelen vadat. Annyira kívántam pedig, hogy fájt. Hetek óta együtt dolgoztunk már, amikor próba után egyedül maradtam a teremben. Annyira nem bírtam az energiáimmal, hogy nekirohantam a falnak. A betonnak támaszkodtam aztán, hogy valami fogjon, tartson meg, különben szűkölve rogyok össze. A fiú akkor váratlanul visszajött, és meglátott. Épp olyan zavart volt a tekintete, mint az enyém, nem is kellett megszólalnunk, pontosan tudtuk: mindketten ugyanabban az állapotban vagyunk. Mégsem mentem bele, még ennek biztos tudatában sem. Nem adtam jelet, mert bőséges tapasztalataim birtokában akkorra már tudtam jól: ahogyan a próbafolyamatban felszínre törnek ezek az ösztönök, ugyanúgy el is múlnak azután. Nem érte volna meg felkavarni és talán tönkretenni a szívét. Így nem történt semmi. De a legérdekesebb, hogy ez az a semmi, ami azóta sem múlt el bennem. Ez az elemi, tiszta, zsigeri vonzás, ami az időt is felülírja. Az érzés és a helyzet feszültsége is itt maradt vele a fejemben.
Egyszer pedig a színházi portással álmodtam, az sem megy ki a fejemből. Átfogtam a karját. A bicepszét a két tenyeremmel. Akkor és ma sem értettem, hogyan férkőzhetett a tudatomba, hacsak nem úgy, hogy sokszor megállapítottam magamban, milyen erős. A férfiak akkor is velünk vannak, ha egyedül alszunk.”