Úristen, Ágota, ez egy könyv?!


Benedek Ágota a tavaszi karantén alatt furcsa – Rumbarumbamm – nevű internetes naplójában keresetlen őszinteséggel számolt be mindennapjairól. A blogból most könyv születik. Hogy miért?

Mert a Rumbarumbamm megnevettet. Jólesik bepillantani szerzője abszurditásokban bővelkedő életébe, ami éppen azért izgalmas, mert annyira más, mint a sajátunk. Felszabadít, mert Ágota bárkin és bármin élcelődik, ha arról van szó, de önmagát sem kíméli, és inspirál, mert folyamatosan gondolkodik, reflektál önmagára és a világra. Talán elsőre azt gondoljuk, semmi közös nincs bennünk ezzel a karcos humorú, harmincas éveinek elején járó nővel, végül rájövünk, nagyon is tudjuk, miről beszél.

A Nyugati téren most olvasható részlet például egy nőgyógyász-endokrinológusnál tett látogatást örökít meg a karantén 13.? napján.

Benedek Ágota: Rumbarumbamm (részlet)

2020. március 26.

DAY 13.?

• A német kormány szerint a művészetre nagyobb szükség van, mint valaha.

• Több férfit visz el a koronavírus, mint nőt.

• 261 beazonosított beteg van Magyarországon.

• Meg valami volt tegnap, hogy egy barnamedve megkívánt egy pandát…?!

• Megérkeztek a szokásos, cukorterheléses vérvétel eredményei. Egy szót sem értek belőlük, mint soha, de nyugi, addig fogom keresgélni, hogy kell vérképet elemezni, míg ki nem derül valami.

Ma felmerült, hogy autóba ülünk, és kicsit messzebb keresünk egy helyet, ahol kevesen vannak, hogy kutyázzunk. Próbáltam elképzelni, hogy milyen lesz, és az egyetlen biztos pontnak az tűnt, hogy lesznek fák, amik mellett elsuhanunk majd autóval, és az olyan jólesett, előre is.

Eszembe jutott, amikor pár éve a Balatonról utaztam vissza Pestre, ugyanígy néztem a fákat, és elhatároztam, hogy az a fiú, akivel délután találkozni fogok, engem nagyon is érdekel. Megbeszéltem vele, hogy először orvoshoz kell mennem (szexi), de utána R A N D I. (Ő nem gondolta randinak, full más sztori.)

Sőt. Az orvos után azonnal vele találkozom. Mit jelent ez egy nőnek?

Nem is baj, gondoltam, legalább valami eltereli a figyelmem. Erre majd emlékezzünk. Hogy ezt gondoltam. Mielőtt elmentem az endokrinológushoz, doktor Illyéshez.

Doktor Illyés úgy ismert meg, hogy ordítva sírtam az első találkozásunkkor, hogy HA NEM JAVÍTJA MEG AZT…

…hogy minél többet éhezem, annál dagadtabb vagyok, és amikor New Yorkban voltam, annak életem legszebb élményének kellett volna lennie, ehelyett a két hét alatt négyszer láttak sírni a Bryant Parkban, amire először azt hittem, a meghatottságtól van, de nem, nem attól volt, hanem a hormonvihartól, és a bőröm is úgy el van romolva, hogy az én zsírtól fénylő homlokom verte vissza az összes felhőkarcoló összes fényét az egész metropoliszban…

…AKKOR ÉN MEGÖLÖM MAGAM. És őt.

Azonnal írta a receptet.

Valamennyi benyomása tehát már volt rólam. Egy másik páciensének, akit ismerek, úgy írt le, hogy „Egy bolondabb betegem van a Benedek Ágotánál, egy villamosvezető fiú, aki minden alkalommal, mikor elmegy a villamossal a rendelőm alatt, hálából csilingel”.

Mikor besétáltam, megjegyezte, hogy csinos vagyok, én legyintettem, hogy nem neki, de köszi, ő meg igazából annak örült, hogy jó orvos, mert kezdett lelohadni a vízihulla-püffedés az arcom helyéről, és ez csakis az ő érdeme. Mondja is mindig, hogy a büszkesége vagyok, nekem meg ugye szar volt a gyerekkorom, a postást is elkezdtem Apának hívni, ha hozott nekem valamit, úgyhogy ez is hatott rám.

Elcsilingeltem (.) a hangommal, hogy szedem szépen a gyógyszert, szépen fogyok is, úgyhogy ne is alázzon meg azzal, hogy ruhában és cipőben mérlegre állít, és úgy teszünk, mintha nem számítana, hogy reggel vagy este van, vagy, hogy ebédeltem-e már. Vagy hogy vettem-e levegőt.

Elmondom, mit számít. Felkelsz, megméred magad: valamennyi kiló. Felkelsz, nagyobb levegőt veszel, mint amennyi elég ahhoz, hogy eljuss a mérlegig: száz kiló.

Engem nem lehet átbaszni.

Szóval, köszi szépen, ebédeltem is, levegőt is vettem, és innen egyenesen egy randevúra megyek, ne vegyük el a nehezen összekapart önbizalmam egy ilyen borjúmérő vasmérleggel.

Jó, jó, jó, ő sem akarja feltétlenül, hogy megint ellene forduljak, úgyhogy, ha minden más is rendben, szedjem tovább, amit felírt, és csau.

Iiiigen… csak azért… gondoltam, azt az apró-cseprő dolgot mégiscsak megosztom vele, miután itt ilyen meddőségi dolgok forognak kockán, hogy hupszi, lehet, LEHET, hogy megint nem menstruálok.

Amikor felnézett a szemüveg fölött, tudtam, hogy elrontottam a bulit.

Már emeltem is fel magam a székből, hogy csak vicceltem, semmi, majd máskor megbeszéljük, ez megint nagyon jó volt, vigyázzon magára, viszlát, de akkor a még mindig nagyon kedves zsemle hangján bejelentette, hogy megvizsgál.

Doktor Illyés, nőgyógyász, endokrinológus.

Az egész világom veszélybe került, és már annak a hangján kérdeztem vissza, aki ezt átérezte.

Minek?! MINEKH.

Hát, hogy nem terhes-e. Az kizárt.

Miért, nem él szexuális életet?

De.

Hát akkor?

Amennyit én élek… – kezdtem el szabadkozni –, abból nagyon kicsike eséllyel lehetne csak gyerek.

Erre már úgy bólogatott, mint az a börtönőr a filmekben, akinek egy új rab kapálózik, hogy ártatlan. „Mind ezt mondja.”

Na, vetkőzzön le!

Elindultam, nagyon lassan, nagyon szűkölve az öltözőfülkéhez, de még félúton visszanéztem az Apukámra, hátha mégse gondolja komolyan.

Rám kiabált.

Elkullogtam a fülkébe, magamban motyogtam, hogy sima esztékába kellett volna menni.

Kitotyogtam Donald kacsában a vizsgálószékhez. Felmásztam, valameddig.

Lejjebb. Lejjebb… LEJ-JEBB.

Ezen a ponton már úgy folyt a hideg veríték a hátamon, hogy minden, amit a Szex és New Yorkból megnéztél, hogy milyen egy randira készülni… az mind romokban.

Nagy nehezen elkezdett vizsgálni, de azt éreztem, hogy nem fair, ha előbb tudja meg, mi van, mint én, úgyhogy fel-felültem, nyújtogattam a nyakam, hogy

„Na?” „Mit lát?” „Az már az?” „Mi az?”.

Visszatekintve, valahol lehet egy külön orvosi eskü a nőgyógyászoknak, amiben a szívükre teszik a kezüket, hogy nem fogják mellkason baszni azokat az elviselhetetlen nőket, akik hülyeségeket kérdeznek.

Hiszen engem sem vertek meg, pedig nem hagytam abba.

Már csóválta a fejét: Hát én még ilyet nem láttam…! Hogy: VAN? Vagy hogy: nincs?! Feküdjön. Vissza.

Taktikát váltottam, és sokkal nyugodtabb hangon magyarázni kezdtem, hogy megértse, miért vagyok ennyire kétségbeesve, meg, hogy akkor hátha nem leszek terhes…(?)

Értse meg, doktor úr, nekem ezután randevúm lesz. KIVEL?!

Ekkor újra felemeltem a fejem, és egymás szemébe néztünk, mert éreztük, hogy lassan meg fogja szegni azt a külön szedett, speciális esküt, és ez a hangnem részéről, ez nem volt oké.

És mindketten végleg lehiggadtunk.

A következő 10 percre nem emlékszem, csak hogy állok a recepciónál, hogy kifizessem ezt a szellemvasutat, és nézegetem az ultrahangképet a méhemről.

Ami üres.

Számonkérően megkérdezte a recepciósnő, hogy mi van a kezemben, mert, ha nőgyógyászati vizsgálatom is volt, az plusz harmincezer forint.

Haha. Nekem pedig az jutott eszembe, hogy ha most találkozom végre ezzel a Tomival, rögtön az első randin odaadom neki ezt a képet, hogy „Nézd, ezt neked hoztam. Ez itt a méhem, nincs benne semmi, de még lehet.”, és akkor majd legalább kiderül, hogy értjük-e egymást.