Szederkényi Olga író, újságíró, a francia és a magyar gasztronómia kutatója, de rendezett már dokumentumfilmet, hangjátékot, az idei Cafe Fesztiválon pedig Ady Endre és múzsája, Léda levelezésén alapuló színdarabját is bemutatják. A Nyugati tér blogon most megjelent könyvéből, a siker titkát kutató Irodalmi popikonokból mutatunk egy részletet.
A kötet páros interjúinak központjában mindig egy-egy sikerszerző (irodalmi popikon), esetleg ikonikus regényhős áll, és az interjúalanyokkal elsősorban az adott siker titkát próbálják megfejteni. Mit tudott Shakespeare, hogy darabjait világszerte telt házzal játsszák több mint 400 éve? Mivel bűvöli el Szabó Magda a szakmát és közönségét egyaránt? Mi a titka Agatha Christie-nek, akinek könyvei rekordmennyiségben fogynak, az eladott példányok száma a Biblia rekordjait közelíti? Mitől töretlen az Egri csillagok népszerűsége? Egyáltalán, megfejthető az irodalmi siker titka?
Ez az exkluzív részlet a Drakuláról (valamint Bram Stokerről és Vlad Ţepeşről) szóló fejezetből való, melyben Szederkényi Olga Farkas Jenő vámpírkutatóval és Benedek Szabolcs íróval, a Vér-trilógia szerzőjével beszélgetett.
Szederkényi Olga: Ön Marosvásárhelyen született. Erdélyben, ahol a regény számos jelenete játszódik. Többen azt mondják, hogy Romániában csak a rendszerváltás után kezdtek el foglalkozni Drakulával, azelőtt a gróf rémtettei nem voltak érdekesek.
Farkas Jenő: Ez nem igaz. Az tény, hogy a háborút követően csak az 1960-as években kezdődött el a komoly folklórkutatás a vámpírtémával kapcsolatban. De amikor Ceauşescu 1965-ben átvette a hatalmat, fontos lett számára egy jóságos, de szigorú, kemény uralkodó képét megteremteni. És akkor rokonszenvezni kezdett Drakulával és Ţepeşsel. Lám-lám, gondolta, volt itt egy erőskezű havasalföldi fejedelem, aki nagyon szigorú törvényeket hozott, de jóságos uralkodóként megmentette az országot. Való igaz, hogy Ţepeş protekcionista jogszabályokat vezetett be a 15. század közepén, és megerősítette Havasalföldet. Ceauşescu saját magát látta Ţepeşben. Íratott is több monográfiát a fejedelemről. És a hetvenes évek elején jelent meg az egyik legjobb Drakuláról szóló román munka, amit publikáltak angolul is. Tehát a vezér megpróbálta magát eladni Drakulaként. Ezután pedig megjelentek folklórgyűjtemények a vámpírtörténetekről. A hetvenes évek végéig létezett egy erős Drakula-kultusz Romániában. Ám amikor 1982-ben elkezdődött a falurombolás és a gazdaság is hanyatlani kezdett, egy amerikai újságíró összehasonlította a román vezért Drakulával. Na, ezután nem szabadott kiejteni a Drakula nevet. A Kárpátok Géniusza a Drakula-párhuzamot már el akarta hessegetni magától. Egyébként már korábban, a két világháború között is létezett egy erős Drakula-kultusz. Ugyanis miután Bram Stoker könyve 1897-ben megjelent, vámpírügyben Erdélyre és Romániára terelődött a figyelem. Ugyanakkor érdekes, hogy a könyv román fordítása csak 1989 után jelent meg, előtte mindenki franciául olvasta. A fejedelem megítélése mindig is szélsőséges volt: míg a nacionalisták felmagasztalták és hősként tisztelték, mások pszichopata őrültnek állították be.
Szederkényi Olga: Drakulaként elsősorban Vlad Ţepeşt, azaz Karóbahúzó Vladot szoktuk emlegetni. Aki egy valós történelmi figura volt, és aki alapjául szolgált Bram Stoker művének. Holott igazából az édesapjának dukál a Drakula név.
Farkas Jenő: Így van. Emiatt a fiatalabb és az idősebb Drakuláról szoktunk beszélni. Az idősebb, II. Vlad a Sárkányos Társaság, azaz a Societas Draconis tagja lett. A rend jelképe a farkával önmagát megfojtó, azaz önmagát feláldozó sárkány. Ez a szimbólum jelképezi azt a pillanatot, amikor egy nemes lélek hajlandó saját magát is feláldozni, hogy másokon segíthessen. A „dracul” szó eredetileg sárkányt jelentett, később pedig ördögöt. III. Vlad 1431-ben Segesváron született, 11 és 15 éves kora között túszként élt fivérével a török szultán közvetlen közelében, Egrigöz várában. Első uralkodása után, 1451-ben Erdélybe menekült, itt valószínűleg kapcsolatba került a Hunyadi fiúkkal. 1456 és 1462 között újra Vlad vajda uralkodik Havaselvén, meglehetősen kegyetlen eszközökkel tartja fenn a rendet. A vérengző zsarnok nem kíméli a dél-erdélyi szász városokat sem. Ő alapítja Bukarest várát, mely 1465-től Havaselve központja. Később Mátyás szövetségeseként törökverő hős lesz. Fivére, Radu a török segítségével veszi el tőle a trónt, Vlad pedig 12 évre (1474-ig) Mátyás fogságába, a visegrádi várba kerül. Egy, a pápának írott levélből tudjuk azt is, hogy Ţepeş a börtönben se tudott leszokni a karóba húzásról: egereken gyakorolta kedvenc kínzásmódját. Mátyás 1476-ban a Délvidékre küldi mészárolni, még ugyanebben az évben újra Havaselve vajdája lesz, majd a következő évben a török végez vele. A szultánnak elküldött fej történetét többek közt Bonfinitől és Heltai Gáspártól tudjuk, de Ţepeş haláláról számtalan verzió létezik.
Szederkényi Olga: Ismerte Bram Stoker Drakuláját, mielőtt belekezdett a Vér-trilógiába? Nem okozott szorongást egy ekkora bestseller után hasonló témához, karakterhez nyúlni?
Benedek Szabolcs: Persze, elolvastam, többször is. Nem közvetlenül a regényírás előtt, hanem korábban. Eredetileg még valamikor kamaszkoromban a Bartos Tibor-féle rövidített és átdolgozott változatot, de később a Sóvágó Katalin által készített teljes magyar fordítást is, amikor 2007-ben megjelent. És az angol eredetibe is belenéztem. A filmek egy részét is láttam, a Lugosi Béla főszereplésével készült klasszikust, vagy mondjuk a Francis Ford Coppola által rendezett 1992-es adaptációt. (Ha már itt tartunk, a legjobban az 1979-es Nosferatu tetszett, Klaus Kinskivel a főszerepben.) Szóval igen, nagyjából képben voltam Drakulával kapcsolatban. Szorongani meg már csak azért se szorongtam, mert A vérgróf – ha esetleg ennyi év után elárulhatok efféle szakmai titkot – eredetileg egyetlen könyvnek készült, az eredeti címe se ez volt. És amikor nekivágtam a megírásának, nem gondoltam Drakulára, de még a vámpírokra se. Helyette két dolog foglalkoztatott. Az egyik a korszak, az előző századelő, a boldog békeidők fülledten erotikus Budapestje, a maga irodalmi és közéletével, fiákerekkel, kávéházakkal, gangos bérházakkal, hírlapokkal, bordélyokkal és parlamenti lövöldözéssel. A másik a hírhedett és titokzatos kalandor, Saint-Germain grófja. Azzal vágtam bele, hogy ezt a jellegzetesen 18. századi figurát el akarom helyezni a modernség lázában lüktető, 20. század eleji Budapesten. Minden továbbit a regény formált tovább. Nekikezdtem, és a történet magát formálta, nekem csupán annyi dolgom volt, hogy kövessem és leírjam az eseményeket. Annyit akartam még mindenáron beletenni, hogy ha már egyszeriben beúszott a sztoriba egy vámpír, akkor az legyen most egy jó vámpír. Olyan talán még nem volt.
Szederkényi Olga: Stoker a viktoriánus kor Angliájának szétrobbanás előtti pillanatát örökítette meg. Ön a Monarchia utolsó (szűk) évtizedét. Lát a két korszakban hasonlóságot?
Benedek Szabolcs: Úgy tartják, hogy a globalizáció csak később indult, vagy bontakozott ki igazán, de ha megnézzük a korabeli Európa arculatát, számos hasonlóságot látunk a különböző országok között. Ez nem csupán a külsőségekben nyilvánult meg (fűző, alsószoknya, konty, hajtű, sétapálca, pödört bajusz, keménykalap stb.), hanem abban is, ahogyan az emberek viseltettek a hirtelen megváltozó és fölgyorsuló világ iránt. Egyrészt elkezdett zakatolni a tömegtermelés, a közlekedés fejlődésével kinyílt a világ, egyre több betegségre lett gyógymód, és mindez jócskán megkönnyítette legalábbis fizikai és financiális téren az életet. Másrészt viszont az oly gyakran hangoztatott modern gondolkodás és életmód számtalan feszültséget és kétséget hozott elő. Akkor jelentkeztek először a felgyorsult világ mára már teljesen természetesnek vett kísérő tünetei: a túlhajszoltság, a kiégés, a depresszió és más pszichés nyavalyák. Száz év távlatából szeretjük idillinek hinni ezt az ún. polgári miliőt, ugyanakkor azt is tudni kell, hogy a fényesre polírozott kávéházi kártyaasztalok és a ragyogó csillárok jelentette külcsín mögött számtalan ellentmondás húzódott meg nemcsak társadalmi szinten, hanem a lelkekben is. Például a korabeli leírások és irodalmi alkotások alapján a bordélyvilágot afféle kedélyes valaminek hisszük, zongoraszóval és parfümillattal, holott már akkor se volt kevésbé nyomorúságos, mint később vagy manapság. A külcsín és a tartalom ellentéte miatt volt valami folyamatos, évtizedeken át tartó izzás a levegőben, aminek tulajdonképpen egyenes ági következménye volt a világháborúba torkolló robbanás. Más kérdés, hogy akkor még nem lehetett sejteni, hogy ami utána következik, a tragikus 20. század, még keményebb és brutálisabb lesz. Talán ezért is szeretünk nosztalgiával gondolni a boldog békeidőkre.