Hegyek, hegymászók és egy civil


Épp húsz éve indult a Veszélyes övezet-sorozat. Ebben 2000 óta olyan igaz történetek látnak napvilágot, melyek az elemek harcáról, a természet embert próbáló erejéről és a kalandot keresőkről szólnak. A sorozat gerincét, főleg az indulást követő években, az úgynevezett „hegymászós” könyvek alkották. Majoros Klára szerkesztőként több kötet megjelentetésében is segítségére volt a Park Könyvkiadónak. Ezúttal a sorozatról és a hegymászásról írt a Nyugati tér blognak, annak apropóján, hogy megjelent a legújabb Veszélyes övezet-könyv, a mászózseni Alex Honnold és David Roberts Egyedül a falon című kötete.

Ha valamihez az ember gyermekkorában egy furcsán rossz élmény kapcsolódik, később nehezen tud vele mit kezdeni. Így vagyok én a hegymászással. Kb. tízévesen egy csehszlovák filmet nézve ültem a tévé előtt, vadregény, szépség, aztán jött, amitől máig nem tudok megszabadulni: ülnek a hegymászók a sátorban, éjszaka van, sötét, hideg, és (számomra) végtelen hosszan lelkiznek, összevissza fagytak, fáznak, éhesek, utálják egymást, a hegyet, a havat, az egész világot. Én meg azon gondolkodtam, hogy ha előre tudták, hogy ezzel is, azzal is, amazzal is nagy baj lesz, miért csinálták. Pénz, paripa, fegyver, egészség és életek mentek veszendőbe, mire jó ez?

Hegyekkel persze nekem is volt dolgom, a világban való csatangolások közben megcsodálhattam, és a földbe gyökerezve órákig bámulhattam a Vezúvot, az Ararátot, a Fujit, az Olümposzt, a McKinley-t, de ezek mindig valamilyen ókori vagy modern kultúrát, meseszép tájakat, legendákat és isteneket jelentettek, személyes találkozást a múlttal, aminek nem volt köze a sporthoz, a teljesítményhez vagy önmagunk kipróbálásához, ezeket a hegyeket nem kellett megmászni.

Aztán a műfordító párom kapott egy munkát, őt bízták meg a Kétes dicsőség. A legendás Annapurna-expedíció valós története fordításával, ami hegymászás volt a javából. Ha lehet, őt még kevésbé érdekelte korábban a hegymászás, így előállt a fordítók és szerkesztők életét nem kicsit megnehezítő alapfelállás: se az eredeti nyelven, se magyarul nem érti az ember, miről is ír a szerző. Nem volt mese, kezdődött a vadászat: szótárak, szószedetek, reklámok, fényképek, használati utasítások begyűjtése, az elérhető boltok és szervezetek feltérképezése.

Mély víz fölötti szóló Omán parti szikláin (fotó: Jimmy Chin)

Jó, és hogy mondják magyarul? Ha a fordító, szerkesztő, szaklektor és kiadó nem akar közröhej tárgya lenni, nagyon észnél kell lennie. Nem hegymászó példa, de a szakmabeliek ma is emlegetik a csata során a levegőben sűrűn röpködő lövegeket. A munka – és a civilnek a hegymászás is – itt kezd nagyon érdekessé válni. Vadidegen embereket kell megkeresni, hogy segítsenek megérteni valamit, vagy lefordítani, vagy átfogalmazni. És segítenek. Az ilyen különleges témák valamilyen bajtársiasságot teremtenek azok között, akik kapcsolatba kerülnek velük – legyenek azok hegymászók, tévések, serpák, szerkesztők, szakácsok, cipészek. (Zárójel: ugyanez igaz akkor is, ha a könyv dzsessztrombitásokról szól vagy kórboncnokokról.) És persze a véletlen is segít – a piacon, ahová járok, az egyik zöldséges fiúról kiderült, hogy túravezető Nepálban és a környékén. Addig is sűrűn jártam hozzá, de amikor egy-egy ilyen könyv volt műsoron, megsokszorozódtak a látogatások. Szegény úri közönség meg csak hápogott, amikor fél kiló paradicsom, két uborka és egy csomag retek között megvitattuk az új típusú karabinerek és hágóvasak lelki csipkéit.

Az általam lektorált, szerkesztett vagy csak olvasott hegymászókönyvek többsége valahogy mindig tragédiákról szólt. A túlélők egy része saját viselkedését menti: van, aki emléket állít a hegyek áldozatainak, van, aki az élményeket akarja megosztani. Ezek sehonnan nézve sem vidám olvasmányok, így én is kissé elhúztam a szám, amikor lektorálásra megkaptam a Felhőkbe veszve című kötet angol kiadását. A történet egy 2008-as, tizenegy nyugati és serpa hegymászó tragikus halálával végződő K2-s csúcstámadás és egyáltalán, a serpák világának, életének leírása. Sorozatos szakmai hibák, betegségek, balesetek, nyelvi korlátok, etnikai és kulturális nézeteltérések, az időjárás és a jégszakadás együttesen hozták össze a katasztrófát. Kora este kezdtem el olvasni, és már hajnalodott, amikor a kötet negyedénél észbe kapva „lejöttem a hegyről”. Nincs az a krimi, pszichothriller vagy regény, ami képes arra, hogy annyi izgalmat és tudást nyújtson, mint amennyit ez a könyv elmond a hegyekről, az ott lakó népekről, technikáról, tudományról, hegymászásról és hatásáról az emberi szervezetre, és főleg az emberekről, akik végzetes és reménytelenül életveszélyes helyzetekben megtesznek és nem tesznek meg dolgokat. Az iszlám terrorizmus legvadabb dúlása idején sokat jelentett arról olvasni, hogy miközben a profi mászók nem mozdulnak, egy mélyen vallásos pakisztáni – nem hegymászó – szakács nekiindul a hegynek, hogy 12 óra mászás után levigye az alaptáborba tüdőembóliától haldokló bajtársát.

A következő mű – a Free Solo, az Egyedül a falon – viszont nagyon más volt, mint a többi. Ez egy sokszoros diadal története, ami talán megmarad a hegymászók közösségén belül, ha nem azzal indul, hogy a Free Solo filmként elnyeri az egészestés dokumentumfilmek Oscar-díját. A film és a könyv hőse Alex Honnold, egy félénk, visszahúzódó, okos, de nem túl beszédes és kissé antiszociális amerikai fiatalember, aki egy mikrobuszban él, csóró, és nem érdekli a mászáson kívül semmi. Nem áll mögötte gondoskodó család, sem Sam bácsi az első millióval, nincs egyetem, sportegyesület, baráti kör, szakmai szövetség. Egyedül van a furcsaságával, a terveivel, az álmaival és azzal a tudattal, hogy meg tudja csinálni.

Honnold nyolc éven keresztül dédelgette a tervet, amelyre mindenki, akinek csak köze volt a mászáshoz, azt állította, hogy lehetetlen: mindenféle kötél, biztosítás, eszköz és segítség nélkül megmászni a Yosemite Nemzeti Park jelképét, a mintegy 1000 méter magas és szinte teljesen függőleges hírhedt gránitsziklát, az El Capitant. (Összehasonlításként, kb. háromszor olyan magas, mint Magyarország legmagasabb építménye, a Lakihegyi adótorony.)

Sokan a szabadmászást tartják minden hegymászás királynőjének nehézségben, technikában és veszélyességben: egy magányos ember, egy mászócipő és egy övre akasztott zacskóban némi krétapor, semmi más. És a hegy.

Szerintem az Egyedül a falonnak mindenki polcán ott a helye. Főleg a fiatalokén – nagykamasztól felfelé –, akik rosszul érzik magukat a bőrükben, nem jól viselik a környezetüket, nem tudják, hogy lehet kitörni, elérni valami olyasmit, ami a saját szemükben teljesítmény.

Hegy van bőven.