Színpompás Disney-hősök


Bárki, aki vizuális alkotásokat hoz létre, elmondhatja, munkája során milyen fontos a megfelelő színek kiválasztása. Ennek jelentősége túlmutat az esztétikán: a színek a szemlélőben asszociációs láncot indítanak, amelyből érzések, gondolatok, akár döntések is születhetnek. Ez is befolyásolja a logótervezőt, a stylistot, a borítótervezőt, sőt a rajzfilmstúdió karakterdizájnerét is.

Mint a legtöbb mese szereplőjére, a Disney megannyi karakterére is jellemző, hogy szinte első pillantásra leolvashatók róluk alapvető tulajdonságaik: jók-e vagy rosszak, komolyak vagy komikusak. Arcvonásaik, testük arányai még azelőtt árulkodnak róluk, hogy akár egy szót is szólnának. És hogy milyen színű ruhákba öltöztetik őket a grafikusok, nos, legtöbbször az sem véletlen.

Hogy kiben milyen benyomást kelt egy szín, az persze szubjektív, de a régmúltban gyökerező, mára rögzült sztereotípiáknak köszönhetően kialakult egyfajta kódnyelv, amit mindannyian értünk. Világos színekben pompáznak a jók, sötétben a rosszak – általában ez az alapfelállás. És valóban, alig találni fehérre, esetleg nap- vagy narancssárgára színezett Disney-gonoszokat, míg pozitív karakterből rengeteget. Néhány példa: Baymax (Hős 6os), Woody (Toy Story), Lumière (A Szépség és a Szörnyeteg), Pocahontas. A „sötét sarokban”, a színskála másik végén, talpig feketében hagyományosan a legelegánsabb, de egyben legfenyegetőbb személyiségek állnak: Ursula (A kis hableány), Frollo (A Notre Dame-i toronyőr), Szörnyella De Frász (101 kiskutya).

Ha már a gonoszokat említettük: fekete szettjüket többen is előszeretettel dobják fel egy kis lilával. Ez a szín hagyományosan a ranggal, a befolyásossággal függ össze, vagy – ahogy több karakter esetében kiderül – az ezekkel kapcsolatos ambíciókkal. A már említett Ursula és Frollo mellett érdemes Yzmára (Eszeveszett birodalom), Demónára (Csipkerózsika), Radcliffe kormányzóra (Pocahontas) gondolni, de az Agymanókban szereplő, a félelemérzetért felelős manó, Majré színe is lila.

Minden színre igaz, hogy több módon dekódolható, olyankor szó szerint árnyalatnyi a különbség. A zöld az ifjú Pán Péternél a frissességet, fiatalságot, míg a kiképzését becsülettel végigcsináló Mulannál a fejlődést jelenti – a szín jelentése nem pont ugyanaz, mégis igen hasonló. Ugyanakkor ha a zöld neonosabb árnyalatában jelenik meg a mesefilmekben, épp természetellenessége miatt, remek kísérőszíne azoknak a jeleneteknek, melyekben a gonosz karakterek ikonikus dalaikat éneklik. Elég újra csak Ursulára, a tengeri boszokrányra, dr. Facilier-re (A hercegnő és a béka) vagy Zordonra (Oroszlánkirály) gondolnunk. De ha jobban megfigyeljük, a gonosz varázslat vagy a mérgező anyagok színe is rikítóan zöld.


Disney-mesék színskálái: Aladdin, Jégvarázs, Pocahontas

Gyerekkoromban sokáig foglalkoztatott, hogy ha a kék hagyományosan a fiúk színe, akkor miért Perdita és Susi kapta a kék nyakörvet, míg a Pongó és Tekergő a pirosat. A válasz mára egyértelmű: a Disney nem nemekhez, hanem karakterjegyekhez rendelte ezeket is. Számomra a színek közül a kék a legérdekesebb. Elza (Jégvarázs) történetének lényege az, hogyan tudja képessége ellenére vagy annak segítségével megtalálni a helyét, a kéktestű Dzsini (Aladdin) kreativitása páratlan, csakúgy, mint a Verdák harmadik részében megismert Vihar Jackson profizmusa. A kék hozza össze ezt a három (és persze még számos), merőben eltérő karaktert annyira, hogy kirajzolódjon, mi a közös bennük: valamiféle különleges tudás, az egyedi látásmód és a kreatív válaszadás. Ennek mindig remek ellentéte a piros sarok, ahol az impulzív, energikus, rugalmatlan, a vásznon általában elemi erővel végigsöprő karaktereket találjuk: a hangos, magabiztos Gastont (A Szépség és a Szörnyeteg), az energiabomba Mushut (Mulan), a magát a végletekig hajtani képes Villám McQueent (Verdák) vagy Jafart (Aladdin), akiben fortyog az indulat.

A kék és a piros remekül ellenpontozzák egymást, a fekete és a lila szinte sokszorozzák egymás erejét. A színek egymásnak is képesek új kontextust teremteni, ezért izgalmas a keveredésük is. Miért változik meg a domináns szín egy szereplő külsején a történet folyamán? Egy duó, trió vagy csoport tagjai között mi szerint oszlanak el a színek? Yao, Ling és Chien Po (Mulan) véletlenül öltöztek pont olyan színekbe, mint Csipkerózsika tündérei, kékbe, zöldbe és pirosba? Érdemes esetleg a helyszínek, tárgyak színét is közelebbről szemügyre venni?

Van, hogy a mese számít arra, hogy a néző felismerje a színek működését, például az Agymanók készítői magába a történetbe szőtték bele a tényt: az agy képes (és szeret is) az érzésekhez, a benyomásokhoz színeket rendelni. Van, hogy hiába keressük a többletjelentést, mégsem találjuk, hiszen a természetben játszódó állatmeséknél nincs értelme azon gondolkodni, miért fekete Bagira, a fekete párduc vagy miért foltos Pongó, a dalmata. Sokszor bizonyára az adott rajzoló egyéni ízlése döntött. Akárhogy is, egy rajz- vagy animációs film összes alkotóeleme mögött, beleértve a választott színeket is, emberi döntések állnak. Eltűnődni azon, hogy vajon mi lehetett a színválasztás mögött álló szándék, mindig hozzátesz az élményhez egy kis varázslatot…

Horváth Vivien