Kiss Nikoletta első regényének – Régmúlt napok fénye – megjelenése rendhagyó: a könyv Németországban debütált, hiszen a szerző élete nagy részét ott töltötte, ma pedig (ausztrál és amerikai kitérők után) Bécsben él. Hamarosan a magyar olvasók is megismerhetik ezt a lebilincselő történetet, melyet Blaschtik Éva fordított magyarra. Egy különleges szerelem története bontakozik ki a kötet lapjain, megismerhetjük egy család három generációjának életét. A 20. század Európájában, Berlinben, Budapesten és Bécsben járunk hőseinkkel.
Itt a Nyugati tér blogon most a kötet nyitófejezetének egy részletét olvashatjátok.
Kiss Nikoletta: Régmúlt napok fénye (részlet)
A portré
Budapest, 1949
A roló apró résein beszüremkedtek a déli nap sugarai. István hasogató fejfájással ébredt. Fölült, megdörzsölte az arcát, és a félhomályban odanyúlt az éjjeliszekrényen lévő megkezdett cigarettájáért. Előző este gondosan odakészítette. Az utolsót.
A csikkel a szájában fölkelt, fölhúzta a rolót, és föltépte az ablakot. Hűvös őszi levegő árasztotta el a szobát. Gyereksírás és edénycsörömpölés hallatszott be a bérház udvarán át. A festőállványra nézett, és pár lépés távolságból szemügyre vette előző esti munkáját. „Meg ne merd tenni!” – villogta a portrén látható fiatal nő szeme. Elégedetten bólintott. Sikerült elkapnia a büszke tekintetet.
A fiatal nő láthatóan várt valakire a kávéházban, feszültnek tűnt, két térdét összeszorította szoknyája alatt, retiküljét készenlétben tartotta az ölében. Futólag odanézett Istvánra, de aztán elfordította a tekintetét, mint aki nem veszi észre a fiatalember pillantásait, ahogy ide-oda jár a tekintete őközötte és a papír között. István ceruzája fürgén mozgott, fölvázolta a homlokot, az arccsontot, a szép ívű orrot és a szájat, micsoda szájat! A fiatal nő gyűrűtlen ujjai cigarettaszipkával játszadoztak, arany törzsű volt, fekete végű. A pult fölött függő falióra nagymutatója húsz perccel már túlhaladt az egészen. Ekkor hirtelen, mint aki feladja a várakozást, bedugta a szipkát a tokjába, és intett a felszolgálónak.
Most vagy soha, gondolta István, és zakója belső zsebébe dugva a jegyzettömböt meg a ceruzát, már nyúlt is a szék karfájára vetett kabátjáért. Álltában fölhajtotta maradék borát, és gondosan letett az asztalra néhány pénzérmét. Elutasítás esetén így feltűnés nélkül elhagyhatja a helyiséget.
A főpincér épp letette a számlát a nő elé. István elindult. Csak tíz lépés volt közöttük, szinte az örökkévalóságig tartó tíz lépés, ami alatt sok minden megtörténhet.
Ebben a pillanatban középkorú úr lépett oda a fiatal nőhöz, kabátja akkurátusan a karjára simítva. Szabad kezével megemelte kalapját, látni engedve tar fejét.
A nő felemelkedett. A férfi magasabb volt nála, és le kellett hajolnia hozzá, hogy nyilván valami bizalmas mondanivalót súgjon a fülébe. Közben egy bankjegyet nyújtott a pincér felé. István megtorpant.
A kéz a nő hátán lassan lejjebb csúszott a hátsója irányába.
István megindult feléjük, majd elhaladt mellettük félrefordított tekintettel, egyenesen a forgóajtó felé tartva. Szóval ez is csak egy olyan! Mint minden szép nő ebben a kávéházban. Bosszankodott saját magán. A forgóajtóban még visszapillantott, kíváncsiságból, vagy talán élvezve az undorát vagy fölényét. Tudni szerette volna, vajon kihunyt-e a csillogás a nő szemében.
Az üvegen keresztül másodszor is találkozott a tekintetük. István habozott. A képzelete tükre volna talán a köztük lévő üveg, és a bolondját járatja vele? Ijedtség ült a fiatal nő arcán. A megfélemlített gyerek tekintete volt, igen, kétségtelen: rémület ült a szemében. Nem volt idő töprengésre. Erőteljesen meglökte a forgóajtót, és energikusan kilépett belőle a helyiség belső oldalán.
Bent mély lélegzetet vett, kihúzta magát, és nyugodt léptekkel közeledett a jelenethez.
– Vegye le a kezét a hölgyről!
Az öreg összerezzent, és elengedte a nőt. Kerek arca egy csapásra pulykavörös lett, hebegett valamit, és kabátját, kalapját meg aktatáskáját a hóna alá csapva hajadonfőtt kimenekült a helyiségből.
Saját hőstettétől megittasulva István észrevette, hogy mozog a nő ajka. Úgy látta, mintha beszélne hozzá, de a szavai értelmét nem fogta föl. Nem hallott mást, csak a hangját: bársonyos volt, akár a finom tanninokban gazdag, ínysimogató, erős vörösbor. Valószínűleg köszönetet mond neki. Látszott rajta, hogy nem sokszor kerül ilyen helyzetbe, mint az iménti. Mit is keresett egy ilyen helyen? Remegő kézzel húzta föl a kesztyűjét, miközben egy mosolyt vetett Istvánra, távozni készült.
– Várjon egy percet! Mi a neve?
– Bárdossy Rebeka – mondta a fiatal nő anélkül, hogy megállt volna. István követte a forgóajtóba, ahol egy ajtószárny közéjük került.
Odakint Rebeka szapora léptekkel elsietett. István utána kiáltott, futás közben előhalászta összehajtogatott rajzát a kabátzsebéből, és utolérve a fiatal nőt, az orra elé dugta a rajzot.
A portré azt váltotta ki, amit remélt. Rebeka megállt, és szemügyre vette a vázlatot. Amikor ránézett Istvánra, mosolygott. Az utcai lámpák fényében István derengő aranylásra lett figyelmes a zöld szemben. Rebeka magától értetődő mozdulattal becsúsztatta a rajzot a retiküljébe.
– Láthatnám újra?
– Járjon színházba – felelte Rebeka, és elsietett.
Ezúttal nem ment utána. Nem volt világos, hogyan kell érteni a felszólítást. Egy darabig még hallgatta a női cipő kopogását a macskakövön.
A sötétség leszálltával a levegő erősen lehűlt. Amikor a cipőkopogás beleveszett a város zajaiba, István begombolta a kabátgallérját, és elindult. Vissza a műtermébe, hogy megfesse.