Tönkő Vera írása a Nyugati tér blognak
A Hilde és Ylva Østby norvég testvér- és szerzőpáros első tagja, Hilde, tudománytörténész, író és újságíró, már jól ismert szerző a magyar olvasók számára, 2013-ban jelent meg A vágyakozás enciklopédiája című eredeti és sikeres regénye. Húga, Ylva neurobiológus, agykutató és népszerű ismeretterjesztő Norvégiában. 2016-ban összefogtak, és az emlékezés és felejtés rendkívül izgalmas témájáról írtak lebilincselő és a nehéz tárgyhoz mérten egyszerű, játékos nyelvezetű, könnyen olvasható esszékötetet Titokzatos memória címmel.
Különleges és rendkívül tanulságos könyv született így, melyet éppen a két különféle szempont tesz rendkívül izgalmassá. A szerzők szemléletesen tárják elénk az agynak azt a csaknem mágikus képességét, hogy régebbi információkból képes újrateremteni korábban átélt élményeinket. De mindig legyünk résen, mert a memóriánk olykor megbízhatatlan, öntörvényű társunk, amelynek saját törvényszerűségei vannak!
Hogy bízhatunk meg az emlékezetünkben? Vajon miért emlékszik máshogy a gyerek, mint a felnőtt? Hogy javíthatjuk az emlékezőtehetségünket? Hogy élhetünk együtt traumatikus emlékeinkkel, és hogy tud úgy élni az, aki egyáltalán nem emlékszik semmire? Néhány izgalmas felvetés a szerzők által tárgyalt sok más kérdés közül.
A könyv eredeti címe A csikóhalak nyomában, ezért is került Féder Márta gyönyörű borítótervére egy csikóhal. Noha mi nem ezt a címet választottuk, magamban én mindig így emlegetem ezt a könyvet. A csikóhal nem más, mint a hippocampus („tengeri csikó” vagy „szörny”), az agyunk egyik legősibb és legfontosabb – és amint 1953-ban egy véletlen műhiba folytán kiderült, az emlékképeket tároló és „mozgósító” – része, mely a tengeri csikóhoz hasonlító alakjáról kapta a nevét az 1500-es években felfedezőjétől, egy bolognai orvostól. A hippocampus ugyanúgy az agy legmélyén helyezkedik el, mint a tengeri csikó a tenger mélyén. Ez a különös alakú szervünk bámulatos módokon képes újrateremteni rég elmúlt pillanatokat. Emlékképeink apró részletekre bomolva, mintegy hálószerűen oszlanak el az agykéreg területén, amelyeket szükség esetén a szerzők által keltetőgépnek nevezett hippocampus állít újra össze, sőt ha kell, bizonyos hiányzó részleteket ki is egészít más emlékekből. E képességet az emberiség történetének kezdete óta szinte misztikus tulajdonságnak tartották. Persze jó néhány rejtély ma is megoldatlan, de optimistább kutatók úgy vélik, hogy a rohamosan fejlődő mérőműszerek és felfedezések révén pár évtizeden belül fény derül ezekre a rejtélyekre is. A véletlen, melynek folytán a felbecsülhetetlen tudományos felfedezés született, egy agyműtét volt, melynek során egy epilepsziás beteg agyából kioperálták a hippocampus mindkét felét, és a beteg a műtét után teljesen elveszítette rövid távú memóriáját. Ez a műhiba azonban a tudomány számára mérföldkőnek bizonyult.
Az Østby nővérek rendkívül szerencsés kézzel nyúltak témájukhoz. A szöveg fluktuál a tényszerű tudományos közlések, fejtegetések, érdekes kísérletek, betegek, orvosok és kutatók bemutatása között. Különlegesen elhivatott, sikeres agykutatókkal és izgalmas munkamódszerekkel ismerkedhetünk meg. Interjút készítenek többek között Linn Ullmann-nal, aki A nyugtalanok című regényében gyerekkori élményeit és apjához, a világhírű rendezőhöz, Ingmar Bergmanhoz fűződő emlékeit idézi fel. Könyve a konstruktív memória feltárása. De vajon mi igaz abból, amire emlékszik? És mi igaz az önéletírásokban és az önéletrajzokban? A két műfaj közti különbségről folyó vita jóval korábbra nyúlik vissza, mint Karl Ove Knausgård Harcom című műve, melyben az emlékezet, félrevezető kreativitásával együtt, mindennél fontosabbá válik.
Az esetleírások érzékletesek, és ami a legfontosabb, a szerzők empátiával közelítenek a sokszor tragikus sorsú betegekhez. A leírásokat érdekes és izgalmas történetek fűszerezik az emlékezés különféle kihívásaival (depresszió, szorongás, poszttraumás stressz) küzdő páciensekről. A szerzők olykor személyes vagy családi vonatkozásokat is megosztanak az olvasóval. Bemutatják az emlékezetvesztés eltérő fajtáit, a hamis emlékeket (könyvük szerkesztőjével akarják elhitetni, hogy megtörtént vele valami, ami valójában meg se történt), a személyes emlékeket és a felejtést. Ezek a jelenségek és eltérések világítják meg voltaképpen az emlékezés működését.
A nagyszerűen kiválasztott mottók pedig elvezethetik a kíváncsi olvasót azokhoz az irodalmi művekhez, melyek az emlékezetkutatók számára is élvezetesek és tanulságosak voltak.