Sokan sokféleképpen igyekszünk megtalálni és megállni a helyünket a világban, és, ha kell, kiállni magunkért. Chandler Baker Ne add tovább! című regénye öt bátor nő története, egyszerre krimi és társadalomrajz.
Bárdos Zsuzsanna írása a Nyugati tér blognak
Órák óta ülök a mocsárszerű karanténban a gép előtt, épp ezt a mondatot olvasom: „Együtt éltünk a bűntudattal, ahogyan mások egy krónikus betegséggel, csak a mi állapotunkat vitathatatlanul nehezebb volt kezelni.” Erős kis kéz rángatja meg a ruhaujjam, a fél napja pizsamában tengő-lengő, kócos ötéves könyörög: „Mami, az Isten szerelmére, játssz velem!” – VRUMM, nesze neked, szülői bűntudat!
„Üres ásványvizes palackok görögtek a méregdrága autója padlóján. A konyhapult tele volt kibontatlan levelekkel. Megírt köszönőlapokkal, amelyeket végül nem adott fel. A gondolatai mélyén máris továbblépett, és ezt az emlékeztetőt is hozzáadta az el nem végzett feladatok szemétkupacához, ahol újrahasznosulhatott tudat alatti stresszként…” – BANG – ugrik össze a gyomrom, ahogy eszembe jut a több hónapja kiporszívózásra váró kutyaszőrös autó és a hetek óta halogatott fogorvos.
Chandler Baker folyton elevenembe talál. Sodor az izgalmas történet, húz a cselekmény magával, és közben, mint egy furcsa elvarázsolt kastélyban, állandóan a tükörképemmel találom szembe magam. Vajon hogy csinálja?
Összeszed öt női figurát, különböző társadalmi és kulturális hátteret teremt nekik, összezárja őket egy menő nagyvállalat jogi osztályának üvegkalickájába, majd izgalmas, lendületes krimiféleséget sző köréjük. A Ne add tovább! sokkal több azonban egyszerű bűnügyi regénynél, mert fontosabbnál fontosabb kérdéseket vet fel. Baker időnként megszólaltat egy többes szám első személyű hangot, mint egy antik dráma kórusát, amely túlmutat a regény szereplőin, és a dolgozó nők általános tapasztalatainak, lelki tusáinak ad hangot.
Hogyan boldogulhatunk nőként egy férfiak uralta, versengésre épülő világban? Hol a határ a kollegiális bizalmaskodás és a zaklatás között? Mikor jön el a pillanat, amikor mindezt nem hagyhatjuk szó nélkül? Létezik-e egyensúly a család és a munka kettősében? Mit tegyünk, ha az anyaság mégsem bizonyul annak a rózsaszín álomnak, aminek elképzeltük, és csak nem akarnak előtörni belőlünk az anyai érzések? Hogyan állhatunk talpra, ha elhagynak bennünket? Lehet-e középkorú nőként új kapcsolatot építeni? Hogyan védhetjük meg gyermekünket az iskolai zaklatásoktól? Mit jelent kisebbséginek lenni egy többségi társadalomban?
Bátor, okos és legfőképpen hiteles könyv – a szerző utószavából ki is derül, hogy saját és számtalan más nő személyes tapasztalatát gyűjtötte össze a regény megírásához. Ezért olyan könnyű azonosulni olvasóként a szereplőkkel, ezért olyan ismerősek a problémák, ezért tud megmozgatni érzékeny lelki húrokat.
Adott egy közeg, amelyben „[a férfiak] úgy tettek, mintha nem vennék észre a határvonalakat: hogy mennyivel több tiszteletet kapnak a telefonhívásban, pusztán azért, mert férfihangon szólalnak meg. Hogy a magasságuk, az alkatuk vagy a reggeli borostájuk olyan tekintélyt parancsoló súlyt ad az ötletüknek, amilyet a miénk soha nem érdemelne ki.”
Adott egy arrogáns, öntelt főnök, akivel mindegyik nőnek más-más a kapcsolata, és akinek félő, hogy túl nagy hatalom kerülhet a kezébe az épp megüresedett vezérigazgatói posztnak köszönhetően.
Adott egy kultúra, a „szemhunyás kultúrája”, amely tágas játékteret enged a zaklatásoknak.
Adott egy reflex, a „ne csinálj balhét!”, a „ne mondd el senkinek!” reflexe, amely generációk óta gúzsba köti és hallgatásra kényszeríti nők millióit.
De mi történik, ha elég volt a hallgatásból? Mikor jön el a bátor nők ideje? Mikor áll ki valaki és mondja azt, hogy #MeToo? És ha kiáll, meghallják-e? Elhiszik-e neki?
Baker írói szemüvege bifokális; egyszerre mutat rá nagyobb távlatból a kérdéseire, és láttatja élesen közelről is azokat. A fent említett általános problémafelvetések mellett az életközeli történetszálakat is okosan csavargatja ide-oda, folyamatos bizonytalanságban tartva olvasóit. Miközben halad a cselekmény, minden második, harmadik fejezet egy-egy tárgyalási jegyzőkönyv vagy tanúvallomás szövege, amelyek a több héttel később zajló kihallgatások és nyomozás során készültek. Ezek mindig kapcsolódnak a megelőző fejezethez, és sokszor épp azt cáfolják, épp az abban olvasottaknak mondanak ellent, folyamatos töprengésre késztetve ezzel bennünket, hogy vajon ki mond igazat, ki hazudik.
Szereplői sokfélék és sokféleképpen reagálnak, és dilemmáik, döntéseik rendkívül erős karakterekké teszik őket. A pörgős, sikeres és csinos jogásznőt, Sloane-t igazságérzete olykor meggondolatlan tettekre sarkallja, az introvertált, társadalmi elvárásoknak fittyet hányó Ardie a józanabbik fél, a fékezővitorla. „Talán aggasztania kellett volna a ténynek, hogy mindig ő volt a sóhajtozó minden kapcsolatban. Mintha valami isten által elrendelt szerep lett volna, hogy meghallgassa, ahogy mindenki előadja az elképzeléseit, és csak benne merüljön fel az a több millió eshetőség, ahogy a dolgok kedvezőtlen fordulatot vehetnek.” Grace, a mindig tipp-topp fiatal anyuka folyamatosan őrlődik a kisbabája és a munkája adta feladatok között: „Mi van, ha ugyanúgy szeretem a munkámat, mint a gyerekemet? Mi van, ha egy icikepicikét jobban szeretem?” Katherine, a csinos, gyermektelen jogásznő hihetetlen akarattal és erővel küzdötte fel magát egészen mélyről a legmagasabbra, így nagyon érzékenyen reagál mindenre, ami szerinte a karrierjét fenyegetheti. Rosalita, a mexikói származású takarítónő személyén keresztül beleláthatunk a bevándorlók mindennapos élettapasztalataiba, a „láthatatlan személyzet” helyzetébe. „Rosalita rávette magát, hogy angolul beszéljen, mert a fia nagyobb hasznát vette, mint a spanyolnak. Rosalitának fájt, hogy máris láthatatlan kommunikációs korlát emelkedik kettejük között.” Megannyi női sors, megannyi elénk tartott tükör.
A Ne add tovább! a bátor nőkről szóló művek soraiba illeszkedik, mint a Hatalmas kis hazugságok vagy a The Morning Show. Hallunk benneteket! Hallgassátok, mit beszélünk! – szól az egyértelmű üzenet az olvasóknak. Nyissuk hát ki fülünket, szemünket, szájunkat, mert a szavaink lesznek az örökségünk.
A cikk szerzője a Libri Könyvkiadó és a Ne add tovább! című kötet szerkesztője.