Szeretek gyermekirodalmat fordítani. Egy gyerekkönyv ugyanis akkor is varázslatos csodavilág, ha egy fia varázsló vagy sárkány sincs benne. Akkor is külön kis univerzum, ha épp a saját városunkban játszódik. A fordított irodalomnál különösen fontos, hogy a gyerekek jó sokáig még nem tudják (vagy tudják, de nem érdekli őket), hogy fordítást olvasnak. Minden gyerekkönyv világát úgy kell áttranszportálni a saját anyanyelvembe, a saját kultúrámba, hogy a mesét hallgató vagy az azt olvasó gyerekben olyan illúzió ébredjen, hogy ő ezt az univerzumot ismeri, de legalábbis nem idegenebb számára, mint azoknak, akik az eredeti nyelven olvassák vagy hallgatják. Mindez persze a felnőtt irodalomra is igaz, a fordítás mindig illúziókeltés, de amíg a felnőtteknél a fordító bűvész, akiről tudjuk, hogy (jó esetben) nagyon ügyes, el tudja hitetni velünk, hogy a szöveg magyarul szól, de nincs természetfeletti képessége, addig a gyerekkönyveknél varázsolni kell, elő kell kapni a köpönyeg alól a varázspálcát, suhintani kell, hogy aztán a csillámló levegőben, a felvillanó fények között az eredeti mű átlényegüljön magyar nyelvűvé, mintha mindig is magyarul, magyar közegben írták volna.
Ha ugyanis, mint az Öt kölyök-sorozatban, adva van négy nagyon angol gyerek, akik nagyon angol módon bentlakásos iskolába járnak, akiknek nagyon angol módon természetes a dadus és a házvezetőnő, és akik nagyon angol vidéken csatangolnak az iskolai szünetekben, a magyar gyereket akkor sem az angol felső középosztály életmódja, szokásai és lakhatási körülményei fogják érdekelni, hanem a kaland. De micsoda kalandok ezek! Hatalmas házak, birtokok, a csodálatosan zöld angol vidék, a háttérben maradó, a kölykök életét nem zavaró felnőttek, izgalmas, mégis csupán csekély veszélyt jelentő helyzetek… A gyerekek ámulva hallgatják, olvassák ezeket a történeteket, amelyek ma is magukkal ragadják a kicsiket. Enid Blyton könyvei évtizedek óta óriási népszerűségnek örvendenek világszerte, Németországban élő unokaöcsém és unokahúgom is általuk tanult meg olvasni, még nyomozóklubot is szerveztek: volt nagyítójuk, kitalált eseteik meg minden. Szegény szülők először azt hitték, tényleg bűnözők jelentek meg az álmos fekete-erdei faluban, pedig csak a huszonegyedik századi kisiskolások azonosultak szívvel-lélekkel a békebeli idők angol gyerekeivel.
Ez a varázslat azonban sérülékeny, fenntartásához nagy figyelmet kell szentelni a nyelvnek. Fordítói pályámat szinkrondramaturgként kezdtem, és jó szerencsém a kiváló szinkronrendező, Juhász Anna mellé sodort, akitől rengeteget tanultam fordításról, magyar nyelvű szöveg írásáról, hosszú órákon át ültem a szinkronstúdióban, és figyeltem, hogyan kelti létre a színészeivel élő magyar beszédként a leadott gépelt szöveget. A mai napig kísér a munkámban az intése: „Ha gyerekeknek írsz, minden mondatot, minden szót alaposan fontolj meg! Ugyanis a te szöveged alapján tanulják meg használni a nyelvet. Ha pongyolán fogalmazol, holnap visszahallod majd a villamoson.” Milyen igaza volt! Egy könyv szerencsére több kézen megy át, mint egy szinkronszöveg, és az a több kéz (a szerkesztőé, a kontrollszerkesztőé, a korrektoré) határozottabban is alakítja a fordítás után, mi mindannyian azon dolgozunk, hogy ezek az ötvenes években írt történetek képesek legyenek megszólítani a gyerekeket. Lefújjuk róla a port, kipókhálózzuk a mondatok közét, felhúzzuk a rolókat, és suhintunk egyet a varázspálcánkkal, hadd ragyogjon az a történet!
Különösen nagy szükség van a varázsporfelhőre azoknál a könyveknél, amelyek egészen kicsikhez szólnak. Az Öt kölyök-történetek ideálisak kezdő olvasóknak: gyönyörű, friss illusztrációkkal körített, szép, nagy betűkkel nyomtatott szöveg és csupa-csupa izgalmas történés. Ugyanakkor a kezdő olvasóknak másféle szöveg kell, mint a gyakorlott könyvmolyoknak, egy elsős-másodikos kisdiáknak még nem megy olyan flottul a betűk megkülönböztetése, a hosszú szavak kiolvasása, a mindennapi szókincséből hiányzó szavak kisilabizálása. Mikor az angol gyerekek kalandjait fordítottam, épp volt itthon egy kezdő olvasóm, szuper tesztalany, ki is használtam a helyzetet, és szembesültem azzal, hogy tényleg kínkeservessé vált az olvasás, ha nem figyeltem az ő speciális igényeire. Így aztán a szövegben maradhat, hogy a süni összegömbölyödve alszik, az énekesmadár trillái is szállhatnak a szélben, de az eszmefuttatás szó már sok. Óvatosan egyensúlyozva adagolom a szavakat, hogy a végeredmény szép és olvasható, élvezhető és érthető legyen egyszerre.
Leporoltuk, kivakszoltuk, elhintettük a varázsport, most már csak birtokba kell venni az így készült univerzumot. A tesztalany kezébe nyomom hát újra, immáron illusztrációkkal, könyv alakban, aztán elégedetten hallgatom félhangos motyogását olvasás közben, majd másnap a diadalmas kiáltását: Elolvastam!
Dudik Éva