Talán errefelé nem mennek újdonságszámba az autoriter rendszerek azon törekvései, amelyek igyekeznek kiépíteni egy velük lojális társadalmi réteget. Ezen mesterséges politikai osztályok felé támasztott elsődleges elvárás az elvhűség, vagy legalábbis annak hangoztatása. Cserébe pedig társadalmi státusz és anyagi biztonság dukál, a többi lelkiismeret dolga. Kelet-Európában sem ismeretlenek a párttagkönyvvel, kollaborációval, elkötelezettséggel és kitartással szerezhető előnyök.
Azonban mi a helyzet azokkal a diktatúrákkal, ahol a hadsereg és a titkosszolgálat ezt a réteget szinte egy az egyben lefedi? Remélhet-e bármit az, aki nem tagja országa egyik erőszakszervezetének sem? Ha Kim Dzsongun az ország vezetője, akkor mindenképp! A Kim-dinasztia harmadik örököse ugyanis felismerte a hadsereg szervezettségében és hierarchiájában rejlő veszélyeket, amelyek egy hozzá hasonló fiatal vezetőre leselkedhetnek. Az Észak-Koreához hasonló politikai berendezkedésű államokban gyakori katonai puccskísérletek elkerülése végett más utat választott ahhoz, hogy egy személyéhez hűséges osztályt építsen ki. Mi sem lenne kézenfekvőbb, mint megteremteni a kapitalizmus és a nyugati jólét látszatát egy olyan ország fővárosának fiatal generációi számára, amely országban a mai napig reális kockázat a tömeges éhínség, és a lakosság jelentős része alultáplált. Az aljas pragmatista logika, a kádári langymeleget idéző látszatintézkedések a sztálinista paranoid tébollyal párosulnak. A Nagy Utód élete során végig a hatalomra készült, és személyiségének folyamatos torzulásai ellenére is egy mesteri és mélységesen alávaló zsarnokká vált, aki kapucsínóval, nyugati fast fashion termékekkel, fitnesztermekkel, valamint kivégzésekkel, koncentrációs táborokkal és megfélemlítéssel igyekszik továbbvinni a Pektu-vérvonalat.
Anna Fifield ezt a végtelenül kegyetlen és abszurd világot tárja elénk döbbenetes részletességgel Kim Dzsongun – Az észak-koreai diktátor felemelkedése és uralma című riportkönyvében. Itt olvasható belőle egy részlet: