Roger Crowley a népszerű történelmi ismeretterjesztés világszinten is kiemelkedő alakja. Könyvei egy-egy régió, főleg a Mediterránium területére kalauzolják az olvasót, időben pedig visszakerülünk az általa oly jól ismert 13–16. századba. Az elsőként magyarul megjelent Tengeri birodalmak Málta sorsdöntő ostromáról, az 1453 Konstantinápoly elestéről, a Kalmárköztársaság Velence tündökléséről és bukásáról szól, a Hódítók pedig azt vizsgálja, Portugália miként kovácsolta össze a történelem első tengeri világbirodalmát. A most megjelent, immár ötödik Crowley-kötetről, Az Elátkozott toronyról és a keresztes vitézek Szentföldért vívott utolsó csatájáról Hegedűs Péter, a könyv fordítója írt a Nyugati tér blognak.
Kegyes és vitéz hadfiak, kik az Úr nagyobb dicsőségére ontották vérüket és tizedelték a pogányok seregét a Szentföldön… Nos, némi elfogultsággal, egy bizonyos szemszögből valóban.
Ádáz hitetlenek bűzhödt, járványoktól tizedelt hordái, akik pusztító sáskahadként tarolták le és dúlták fel a térség virágzó muszlim közösségeit, s kiknek dühétől a helybéli közösségek éppúgy rettegtek, mint Nyugat-Európa jámbor lakói néhány száz évvel korábban a magyarok nyilaitól… Igen, ez is plauzibilis jellemzés.
Vérszomjas zsoldosok, kapzsiságtól égő szemű kufárok, Isten ájtatos bolondjai, területszerző hódítók, vezekelni vágyó fanatikusok… Persze, persze, mindezeket szintén olvashattuk már róluk. De vajon kik voltak valójában a keresztes hadjáratok vitézei, a Jeruzsálemi Királyság lovagjai, Akkó védelmezői?
És kik voltak méltó ellenfeleik, a mameluk katonák, a Fekete-tengeren túlról származó, török ajkú rabszolga harcosok? S ki volt Szaladin, az Ajjúbida-dinasztia szultánja, és Bajbarsz, a mameluk hadtest egykori vezére, ki utóbb a szultáni trónra emelkedett, kegyetlen következetességgel mozgósította a kor talán leghatalmasabb hadigépezetét, s látott neki a szentföldi keresztény királyságok felszámolásának?
És ugyan miként szállhatott szembe e félelmetes sereggel a maroknyi keresztes vitéz, akiknek elvágták utánpótlási vonalaikat, s akik a templomosok és ispotályosok fegyelmezett, harcedzett alakulataitól eltekintve javarészt kiképzetlen, Európa országaiban frissiben toborzott gyülevész népség voltak? Mert megtették. Éspedig Akkónál, a tengerpart egy kiugró sarkantyújára épült erősségnél, melyet védői a végsőkig oltalmaztak – különösképpen a vár egy sebezhető szegletén, ahol a legbőszebb csata bontakozott ki, s amelynek megtartásától vagy elvesztétől a szentföldi keresztesek egész további sorsa függött. Ez volt a nevezetes Elátkozott torony, a Turris maledicta. Nevének eredetéről egy zarándok utazó, Wilbrand van Oldenburg utóbb ekként értekezett: „Amidőn a Mi Urunk a Szíriai-tenger mellékén vándorolt, állítólag be sem tette a lábát e városba, csupán átkot mondott egyik tornyára, melyet mindmáig Elátkozottként emlegetnek a helybéliek. Ám magam úgy hiszem, hogy eme elnevezés másként született. Midőn vitézeink a várost ostromolták, az ellen e bástyát védte a legelszántabban mind közül; ezért nevezték hát Elátkozott toronynak.”
Roger Crowley, Angliában élő író-történész Velence, Konstantinápoly és a portugál hódítások krónikája után Az Elátkozott toronyban a keresztes hadjáratok, illetve a szentföldi keresztes királyságok történetét dolgozza fel korabeli források alapján, hátborzongató, mégis a legutolsó részletig hiteles leírásokkal szolgálva. Beszámol arról, hogyan esett fogságba IX. Lajos francia király a Nílus deltájában. És kiderül, hogy mikor a kereszteseknek elfogyott az eleségük – egyébként is nagyböjt lévén –, csak a folyó egyik ágában bőven tenyésző menyhalakat ehették, melyek saját, korábban elesett bajtársaik tetemén híztak kövérre, mígnem kitört soraikban a „tábori láznak” nevezett skorbut, és a kortárs krónikás szavaival „embereink ínyén oly sok volt az elhalt hús, hogy a borbélyoknak kellett lenyiszálniuk, hogy képesek legyenek megrágni és lenyelni étküket”.
Megtudhatjuk e kötetből, hogyan parancsolta meg a szeplőtelen hősként tisztelt I. (Oroszlánszívű) Richárd katonáinak, hogy kötözzék meg a muszlim várvédőket, hajtsák ki őket a város előtti síkra, és vegyék fejüket. Háromezerre rúghatott e kivégzettek száma, akiket pedig egy Szaladinnal kötött egyezmény értelmében fogolycserére kellett volna bocsátani.
Arról is szemléletes leírást olvashatunk, miként szállította a mameluk sereg a szentföldi keresztény várak alá hóban-fagyban vagy épp tikkasztó nyári hőségben a gigantikus kőhajító hadigépezeteket: „…a mangoneleket keresztülvonszoltuk a hegyvidéken, ahol még a madár sem jár; türelmesen húztuk-vontuk őket a sárban és a szakadó esőben; majd olyan helyeken állítottuk fel ostromgépeinket, ahol a hangya sem tudná megvetni a lábát, ha arra vetné rossz sorsa; majd oly mély szurdokokba ereszkedtünk le, hogy ha a nap áttöri is a felhőpaplant, semminemű kiutat nem mutathatott volna, csak körös-körül a meredélyes hegyoldalakat.”
És Crowley persze láttatóan tudósít Akkó végső ostromáról az alkalmazott hadifortélyoktól és a görögtűztől az aknázáson át a halálmegvető bátorsággal végrehajtott kirohanásokig, és végül arról, miként lelte halálát a templomosok nagymestere, Guillaume de Beaujeu lándzsától átdöfött tüdővel, s hogyan kényszerültek a megmaradt keresztesek hajóra szállani Ciprus szigete felé, hol a nemes úrhölgyek még egy évszázadon át gyászolták az utolsó szentföldi keresztény erősség elestét s a keresztes hadjáratok utópisztikus álmának szertefoszlását.
„Úgy történt, hogy dárdát hajítának a Templom mesterére épp akkor, midőn felemelte a bal karját. Mivel pajzsa nem volt, csupán egy lándzsát forgatott a jobbjában, az eldobott fegyver a hónaljánál hatolt a testébe, s oly mélyen belefúródott, hogy a nyeléből sem látszott egy jó tenyérnyi. A dárda a vért lemezeinek hézagos illesztésénél döfte át a Templom vitéz mesterét, ugyanis az nem szokott nehéz páncélját viselte, hanem azon könnyű vértet, melyet a riadó kürtjelét hallván kapott magára.
Midőn a mester ráébredt, hogy halálos sebet kapott, megfordította hátasát, hogy távozzon. A védők közül azonban egyesek azt hitték, hogy a bőrét igyekszik menteni. A zászlóvivője megindult mögötte a rendház összes vitézével egyetemben. Meglátta ezt vagy húsz keresztes lovag Spoleto völgyéből [Itáliából], s egyikük nyomban a mester elébe plántálta magát, és így kiáltott: »Jó uram, Isten szerelmére kérlek, ne menj! Máskülönben a város bizonnyal elvész!« Mire a mester harsányan, hogy mindnyájan jól hallhassák, ekképpen felelt: »Én itt már nem tehetek egyebet, uraim, mivelhogy haldoklom. Lássátok e sebet!«”
Aki tehát hiteles képet szeretne kapni e szemkápráztatóan sokszínű világról, mely olyan volt, mint egy kézzel csomózott finom keleti szőnyeg, annak bátran ajánlom Az Elátkozott torony című könyvet, amelyet a szerző, e szakavatott történész és lebilincselő mesemondó mesterien, vallási, etnikai és kulturális elfogultságtól mentesen, a keresztény és muszlim történetírók krónikáinak pártatlan felhasználásával szőtt rendhagyó, jók és rosszak, dogmák és előítéletek, dicsőítés és kárhoztatás nélküli hőstörténetté.