Miután Jacks, a Szívek Hercege elárulta, Evangeline Fox megfogadta, hogy soha többé nem bízik meg benne. Frissen felfedezett varázserejével azért harcol, hogy visszanyerje esélyét a boldogságra, amitől a Fátum megfosztotta. Csakhogy az útjaik ismét keresztezik egymást.
Stephanie Garber legújabb könyvében, A soha többé balladájában Evangeline-t gyilkos átok sújtja, amelynek megtöréséhez kénytelen elfogadni Jacks segítségét, akitől legjobb lenne óvakodnia. Régi barátokkal kerülnek szembe, új ellenségekkel veszik fel a harcot, és próbálnak megküzdeni a gonosz intrikákkal és a rontásokkal, amik fejekkel és szívekkel játszanak.
Evangeline mindig is bízott a szívében, de ezúttal nem biztos, hogy érdemes hallgatnia rá…
A Nyugati tér blogon most beleolvashattok a Volt egyszer egy összetört szív című kötet folytatásába Sepsi László fordításában.
Stephanie Garber: A soha többé balladája
Áll egy ajtó a Farkasok Csarnokának királyi könyvtárában, amelyet évszázadok óta senki sem nyitott ki. Próbálták felgyújtani, fejszével szétverni és varázskulccsal feltörni a zárját. De senki még csak megkarcolni sem tudta a makacs ajtót. Egyesek szerint gúnyt űz belőlük. Koronás farkasfej díszíti a faajtó közepét, és az emberek esküsznek rá, hogy a farkas kineveti a kudarcra ítélt próbálkozásaikat, sőt, kivicsorítja éles fogait, ha valaki akár csak a közelébe jut a kinyithatatlan ajtó feltárásának.
Evangeline Fox egyszer megpróbálta. Húzta, rángatta és tekergette a vasfogantyút, de az ajtó meg sem moccant. Most sem, és korábban sem. De a lány reménykedett benne, hogy ezúttal máshogy alakul majd.
Evangeline mesterien tudott reménykedni.
Ugyanakkor mesterien ment neki az ajtók kinyitása is. Egyetlen csepp önként fakasztott vérével bármilyen zárat képes kinyitni.
Először meg kellett bizonyosodnia róla, hogy nem figyeli, követi vagy leskelődik utána az a köpenyegforgató, almazabáló gazember, akinek a nevére gondolni sem hajlandó.
Evangeline hátranézett. Lámpása okkersárga fénye elűzte a közeli árnyakat, de a Farkasok Csarnokának könyvtárpolcai fátyolos fényben fürödtek.
Ideges mozdulatot tett, mire a lámpás fénye meglobbant. Evangeline eddig nem félt a sötétben. A sötétség a csillagoké és az álmoké volt, a nappalok közé beférkőzött mágiáé. A szülei elvesztése előtt az apjával nézte a csillagképeket, és hallgatta, ahogy az anyja gyertyafénynél meséket mond. És sosem ijedt meg tőlük.
De nem is konkrétan a sötétségtől vagy az éjszakától félt. Hanem az enyhén csiklandós érzéstől, mintha póklábak másznának a lapockái között. Azóta érezte, hogy kilépett a királyi lakosztályból, és elindult kinyitni az ajtót, abban reménykedve, hogy megszerezheti a gyógymódot, és megmentheti a férjét, Apollót.
A kísérteties érzés olyan halovány volt, hogy először azt hitte, puszta paranoia.
Senki sem követte.
Nem hallott lépteket.
Ám ekkor…
Evangeline belesett a sötét könyvtárba, és egy nem emberi szempár nézett vissza rá. Kéken csillogott, mint az ezüst, fényesen, mint a hullócsillagok. Evangeline arra gondolt, hogy a szempárt azért ragyog, hogy csúfolódjon rajta. De tudta, hogy hiába fénylik ez a szempár, hiába világít a sötétben, és csábítja arra, hogy leengedje a lámpást, nem bízhat benne. Ahogy abban a másikban sem bízhat.
Jacksben. Még gondolatban sem akarta kimondani ezt a nevet, de erre esélye sem volt, amikor látta, ahogy hanyagul, de jóképűségének teljes tudatában, magabiztosan, mint mindig, előlép a félhomályból. Úgy mozgott, mintha az éjszakának kellene tartania őtőle.
A bizsergés Evangeline lapockáiról átköltözött a karjára, a nyugtalan cirógatása elérte az összetört szívet ábrázoló utolsó megmaradt sebhelyét. A seb szúrt, aztán lüktetett, mintha Jacks megint belemélyesztette volna a fogát.
Evangeline kardként szorította a lámpást.
– Menj innen, Jacks! – Csak két nap telt ez azóta, hogy az őrökkel kidobatta a palotából, és remélte, hogy ennél tovább marad távol. Lehetőleg örökre… – Tudom, mit tettél, és látni sem akarlak.
Jacks a nadrágzsebébe dugta a kezét. Füstszürke inge lazán be volt tűrve, az ujjait feltűrte izmos karján, a gallérjáról hiányoztak a gombok. Kócos haja most aranyszínű volt csábító éjkék helyett, inkább tűnt szemtelen istállósfiúnak, mint számító Fátumnak. De Evangeline tudta, hogy nem felejtheti el, valójában micsoda Jacks. Megszállott volt, és eltökélt, ráadásul teljességgel hiányzott belőle az erkölcs és a lelkiismeret.
A mesék szerint a csókja halált hoz mindenkire, kivéve az egyetlen igaz szerelmét, és miközben Jacks ezt a lányt kereste, hullák szegélyezték az útját. Evangeline valamikor kellőképpen naiv volt ahhoz, hogy azt higgye, ezek szerint a Szívek Hercege érti a szívfájdalmat, mert az ő szívét is újra meg újra összetörték, miközben a szerelmet kereste. Ám mostanra napnál is világosabbá vált – a saját szívét ő maga törte össze, mert fogalma sem volt, hogyan kell szeretni.
– Megértem, ha zaklatott vagy… – szólalt meg halkan Jacks.
– Mi az, hogy ha? – vágott a szavába Evangeline. – Megmérgezted a férjem!
Jacks közönyösen vállat vont.
– Nem halt bele.
– Ezért nem jár jó pont. – Evangeline-nek küzdenie kellett, hogy ne remegjen meg a hangja.
Eddig nem tudatosította magában, hogy valahol a lelke mélyén még mindig haloványan abban reménykedik, hogy Jacks ártatlan. Viszont a Fátum meg sem próbálta tagadni a tettét. Nem érdekelte, hogy ami Apollóból maradt, az alig több egy holttestnél, mint ahogy az sem zavarta, amikor Evangeline kővé változott.
– Tegyél le róla, hogy emberi normák szerint mérsz – morogta Jacks. – Fátum vagyok.
– Pontosan ezért nem akarlak látni sem. Amióta megismerkedtünk, az első szerelmem kővé változott, én is kővé változtam, aztán menekülnöm kellett a törvény elől, többen próbáltak meggyilkolni, aztán megmérgezted a férjem…
– Ezt már mondtad.
Evangeline ölni tudott volna a tekintetével.
Jacks sóhajtott, és nekidőlt az egyik közeli könyvespolcnak, Evangeline érzelmei nem jelentettek számára többet egy tüsszentésnél – valami, amin gyorsan túl kell esni, vagy egyszerűen elkerülni azáltal, hogy az ember félreáll az útjából.
– Nem fogok bocsánatot kérni azért, ami vagyok. És kényelmesen elfelejted, hogy a megismerkedésünk előtt szomorú, összetört szívű árva voltál, akit egy gonosz mostoha sanyargatott. Amióta én feltűntem a színen, Valenda szeretett megmentője lett belőled, feleségül mentél egy herceghez, és hercegnévé váltál.
– Ezek csak azért történtek, mert a beteges céljaidat szolgálták – fortyogott Evangeline. Jacks mindent csak azért tett érte, hogy kihasználja, és kinyittassa vele a Valorok Kapuját. – A gyerekek a játékaikkal jobban bánnak annál, mint ahogy te bántál velem.
Jacks összevonta a szemöldökét.
– Akkor miért nem szúrtál le, Kisróka? A múltkor a kriptában odadobtam neked a tőrt, és elég közel voltam hozzád, hogy használd. – Ahogy Evangeline nyakára siklott a pillantása, tekintetében újfent derűs fény csillant. Pontosan arra a helyre fókuszált, ahol három éjszakával ezelőtt a száját pihentette.
Evangeline elpirult, ahogy akaratlanul rátört az emlék, milyen volt a bőrén érezni Jacks fogait és nyelvét. A Fátum jobbik eszén a vámpírméreg kerekedett felül, a lányén meg az ostobaság.
Evangeline Jacksszel maradt aznap éjjel, hogy lefoglalja, nehogy a Fátum embervért igyon, és maga is vámpírrá változzon. Ezt sikerült elkerülni, viszont Jacks kihasználta az együttérzését. Elmesélte neki a lány történetét, Donatella hercegnőét, akitől újra dobogni kezdett a szíve. Elvileg a hercegnő volt Jacks egyetlen igaz szerelme, ám ahelyett, hogy betöltötte volna ezt a szerepet, Donatella másik férfi mellett döntött, és tőrt döfött a Fátum mellkasába.
A történet után Evangeline annak a rokonszenves Szívek Hercegének kezdte látni Jackset, akit először keresett fel segítségért. Ám Jacks a szíve nélkül is eléggé megtört volt, Evangeline-nek pedig fel kell hagynia a reménykedéssel, hogy több lehet a számára.
– Hibát követtem el aznap éjjel a kriptában. – Evangeline eltüntette a pírt az arcáról, és egyenesen Jacks embertelen tekintetébe nézett. – De ha adsz még egy esélyt, habozás nélkül leszúrlak.
Jacks önelégülten elmosolyodott, megvillantva gödröcskéit, amiket meg sem érdemelt volna.
– Csábító, hogy tegyek veled egy próbát. De ha meg akarsz szabadulni tőlem, nem lesz elég, ha megsebzel. – Jacks elővett egy rikítóan fehér almát a zsebéből, és dobálni kezdte. – Ha tényleg azt szeretnéd, hogy örökre eltűnjek az életedből, segíts megtalálni a hiányzó köveket, nyisd ki a Valorok Kapuját. Megígérem, hogy utána soha többé nem látsz.
– Bármennyire örülnék is neki, ha eltűnnél, nem fogom kinyitni neked a kaput.
– És mi lesz Apollóval?
A herceg neve hallatán éles fájdalom nyilallt Evangeline-be, és újra fellobbant benne a harag Jacks iránt.
– Ne merészeld a szádra venni a nevét!
Jacks még szélesebben elvigyorodott, furcsa módon örömét lelte a lány haragjában.
– Ha segítesz, felébresztem a tetszhalott állapotából.
– Nem vagy eszednél, ha azt hiszed, hogy megtenném a kedvedért. – Az egész őrületet Evangeline első alkuja indította el Jacksszel. Soha többé nem köt alkut vele, nem fognak szövetkezni, kizárt dolog. – Nincs rád szükségem Apollo megmentéséhez. Találtam rá más módot. – A lány a könyvtár bezárt ajtaja felé bökött az állával. Az ajtó félig takarásban volt, de esküdni mert volna, hogy a koronás farkasfej vigyorgott, mintha tudta volna, hogy végül Evangeline lesz az, aki kinyitja rajta a zárat.
Jacks vetett egy pillantást az ajtóra, felhorkant, majd halkan gúnyolódva azt mondta:
– Szerinted odabent találsz gyógymódot Apollónak?
– Tudom, hogy találok.
Jacks ezúttal komorabb nevetést hallatott, majd derűsen az almájába harapott.
– Szólj, ha meggondolnád magad, Kisróka!
– Ne számíts rá…
Jacks kámforrá vált, mire a lány befejezhette volna a mondatot. Nem maradt nyomában más, mint baljós nevetésének visszhangja.
De Evangeline nem hagyta magát felbosszantani. Egy öreg könyvtáros azt mondta neki, hogy ez az ajtó a Valorokról szóló elveszett könyvekhez és legendákhoz vezet. Bár az Észak első királyi családja halandókból állt, széles körben elfogadott nézet, hogy a tagjai rendkívüli képességekkel bírtak. Honora Valor, Észak első királynéja állítólag korának leghatalmasabb gyógyítója volt. És Evangeline jó okkal vélte úgy, hogy az ajtó mögött fellelhető legendák Honora Valor gyógyításairól szólnak, amelyek remélhetőleg annak módját is tartalmazzák, hogyan hozzunk vissza valakit a tetszhalálból.
Evangeline elővette a tőrét, egy ékköves markolatú pengét néhány hiányzó kővel. Valójában a tőr Jacksé volt – ugyanezt a fegyvert dobta oda neki a kriptában együtt töltött éjszaka során. Jacks reggelre otthagyta a tőrt, és Evangeline még most sem értette teljesen, ő miért hozta magával. Nem akarta megtartani – már nem –, de egyelőre nem volt ideje lecserélni, és ez volt a legélesebb szerszám a birtokában.
Egyetlen szúrás a tőrrel, és vörösen előbuggyant a vére. Az ajtóra nyomta az ujját, és elsuttogta a szavakat:
– Kérlek, nyílj ki!
A zár azonnal kattant. A kilincs könnyedén elfordult.
Évszázadok óta először az ajtó kitárult.
És ekkor Evangeline megértette, Jacks miért nevette ki.