A kortárs novella nagymestere

Alice Munro kanadai író ma 89 éves. A Park Könyvkiadó 2006-ban kezdte el kiadni a szerző könyveit, azóta a rajongók legnagyobb örömére tizenegy kötet olvasható magyarul: nem titkolt szándékunk a teljes életmű megjelentetése. Amikor 2013-ban megkapta a Nobel-díjat, a novella műfaja is elnyerte méltó jutalmát: a bizottság indoklásában a szerzőt a „kortárs novella nagymesterének” nevezi.

Tönkő Vera születésnapi köszöntője a Nyugati tér blogon

Alice Munro második kötete Asszonyok, lányok élete címen jelent meg 1971-ben. Ezt néha annak kijelentéseként értelmezem, hogy mennyire fontos a lányok és asszonyok élete, néha pedig szabadkozásként, még inkább óvatos figyelmeztetésként, hogy vigyázat, itt csak lányok és nők életéről lesz szó, akit ez nem érdekel, ne is foglalkozzék vele. Ez a paradoxon a leginkább jellemző a Nobel-díjas kanadai író életművére: egyszerre meglepő és realista, merész és szókimondó. Nehéz úgy olvasnom a történeteit, hogy ne higgyem el minden szavát. Számomra ő Szofja Kovalevszkaja (Mennyi boldogság!), Doree, akinek a férje mindhárom gyereküket meggyilkolta (Dimenziók) vagy Grant, aki Alzheimer-kórral diagnosztizált feleségét látogatja (Oda-vissza). Noha tudom, hogy történetei komponáltak, tudom, hogy fikciót olvasok, mégis minden egyes szavát és megfigyelését valóságként értelmezem, igazságuk és hitelességük mágnesként vonz. Alice Munro prózájának stílusa mintha megkívánná, hogy mindent szó szerint vegyünk. „Walley-ban néhány évtizede múzeum nyílt, ahol fényképeket, vajköpülőket, lószerszámokat őriznek, meg egy régi fogorvosi széket, egy ormótlan almahámozót és olyasféle ritkaságokat, mint azok a szép porcelán- és üvegkupakok, amilyeneket a sürgönypóznákon használtak szigetelésre” – így kezdődik az Egy jóravaló nőszerelme című történet. Nem ígér se drámát, se túl sok bonyodalmat, csak felsorakoztat néhány furcsa tárgyat, a múlt, a lét tárgyi bizonyítékait. Az utolsó mondat jelzői – „régi”, „ormótlan”, „szép” – szentjánosbogarakként világítják meg az utat egy olyan világba, amely kevesek érdeklődésére tarthat számot. Munro annak ígéretével vezet körbe bennünket ebben a különös múzeumban, hogy a történelem hamarosan életre kel. Nem az a történelem, amelyben nagy dolgok történnek, vagy híres és fontos személyiségek járnak-kelnek, hanem a múlt azon szelete, melyben hétköznapi emberek tesznek-vesznek, és közben ezeket a tárgyakat használják. Az Egy jóravaló nőszerelme az egyik legtalányosabb és legjellegzetesebb Munro-novella. Egy soha fel nem derített gyilkosság köré épül, s közben szinte észrevétlenül vet fel súlyos morális kérdéseket. Egy titokzatos gyilkosságból hétköznapi történet lesz, és ami még ennél is érdekesebb, a tett és az indíték rejtve marad, a Munro-féle örök homály fedi. Munro elbeszélésében nem az az érdekes, hogy mi történt a férfival, akinek holttestét három fiú találta meg egy malomtóban elsüllyesztett autóban, hanem a főszereplő, Enid érzelmi élete, aki „jóravaló nőként” az egész életét súlyos betegek ápolásának szentelte, aki gyengéd érzelmeket táplál munkaadója iránt, akit ő és a barátnői állandóan piszkáltak és kínoztak a középiskolában. Ebben az első mondatban véletlenszerűen felhalmozott tárgyak segítenek ráhangolódni Munro világára, erre a szokatlan hangra, mely további részleteket ígér, szemlélődést, együttérzést, gondoskodást.

Alice Munrót gyakran kérdezték arról, hogy miért csak elbeszéléseket ír. Nem sokkal azután, hogy 2012-ben megjelent a Drága élet című kötete, bejelentette, hogy íróként visszavonul, és adott egy utolsó interjút a The New Yorker újságírójának, Deborah Triesmannek. „Éveken át gondoltam úgy, hogy ezek a történetek csak ujjgyakorlatok, felkészülések a regényre. Aztán rájöttem, hogy én ennyit tudok, ezt tudom, és szembenéztem vele. Azt hiszem, az, hogy ennyi energiát fektetek egy-egy történetbe, valamiféle kompenzáció.” A kortárs és barát Margaret Atwood szerint Alice Munrót ez a felismerése tette igazán naggyá: „Tisztában van a képességeivel, arról ír, amit ismer, úgy, ahogyan csak ő tud. Őt nem érdeklik a nagy ívű történetek, a tágas terek. Ő mélyre, a lehető legmélyebbre ásni szeret, elmerülni a jellegzetes észak-amerikai kisvárosok bogaras lakóinak világában.” Munrót a társadalmi különbségek érdeklik, a csalás, a fortély, a tévedés, a kétértelműség, az önbecsapás. A teher, a nehéz és a ravasz a legtöbbet használt három szava. Nem lehetne őt se politikai, se feminista írónak nevezni, mégis nagyon sokat tett a gyengékért és a megszomorítottakért, szinte teljes írói figyelmével feléjük fordult. Írói hitvallását az Asszonyok, lányok élete epilógusában így foglalja össze: „Én az utolsó szemig mindent akartam: a beszéd és a gondolkozás minden rétegét, a fény csíkjait a kérgeken és a falakon, minden szagot, kátyút, fájdalmat, repedést, illúziót nyugodtan összefogva: ragyogóan és örökre!” Nem kevesebbet akart, mint Tolsztoj, Zola, Vargas Llosa vagy Virginia Woolf. És mindezt meg is valósította.

Egy kisvárosban él, a hetvenes évek óta nem váltott ügynököt, nem ír könyvkritikát vagy mások könyveihez ajánlókat, nem ad interjút. Nem pazarolja az idejét. Egész életében csak arra koncentrált, ami igazán számít. Egyetlen regényében és 139 elbeszélésében közel tudta vinni az olvasóját ahhoz, ami igazán számít. A róla szóló méltatások közül a leginkább David Macfarlane kanadai íróé áll közel hozzám: „Hogy mit tesz egy története az emberrel? Egyik reggel a Cortes-szigetet olvastam. Éppen jött fel a nap. Már csak egy korty kávé volt a bögrémben. És én olyan megfeszülten figyeltem arra, amit Munro ír, és olyan élvezetet leltem benne, hogy megkérdeztem magamtól, mégis, hogy csinálja. Nyilván mágikus ereje van. Tovább olvastam, és közben arra gondoltam, nem feszegetem a titkát, engedek a varázslatnak.”