David Walliams itthon elsősorban gyerekkönyvszerzőként ismert, Nagy-Britanniában azonban igazi celebnek számít, aki magánéletével és nyilvános szerepléseivel is bőven kínál témát a bulvársajtónak, mert nem esik nehezére olyat mondani vagy tenni, amivel megnevettet, meghökkent és megbotránkoztat.
Amikor először került a kezembe Gengszter nagyi című regénye, többször is ellenőriztem, hogy a rangos irodalmi díjakkal kitüntetett David Walliams biztosan ugyanaz a személy-e, mint az ismert brit tehetségkutató műsor zsűrijének ügyeletes clownja, aki polgárpukkasztó magánakcióival növelte a nézettséget. Aztán ahogyan sorra olvastam a könyveit, világossá vált, hogy a társadalmi konvenciókra fittyet hányó szerző a történeteit is robbanómotorral működteti, és az őrült száguldást kik élveznék jobban, mint a gyerekek? A hazájában színészként és komikusként is népszerű Walliams napjaink egyik legfontosabb gyerekkönyvírója, műveit 53 nyelvre fordították le és több mint 35 millió példányban adták el világszerte.
Polgárpukkasztás felsőfokon
Walliams A nagy szökés című regénye kapcsán nyilatkozta, hogy egyszerre szeretett volna drámaian és viccesen egy komoly témáról beszélni. De nemcsak a demens nagypapa és unokájának szívbe markoló és humoros története boncolgat komoly témát, hiszen a Büdöss úrban a hajléktalanság, a Rosszfiúkban az anyagi nehézségek, Az éjféli bandában pedig a betegség a fontos kiindulópont. Épp a súlyos témák miatt lesz tétje a történetmesélésnek, és kap mélységet a szókimondó, polgárpukkasztó humor. „Egy nap mind megöregszünk, még te is” – figyelmezteti Rádzs, a hóbortos indiai újságárus Bent a Gengszter nagyiban, amikor a fiú arról panaszkodik, hogy minden péntek este unalmas nagymamája társaságát kell elviselnie. Rádzs érdekes figura: Walliams több regényében is felbukkan, és eldönthetetlen, hogy okosan bolondozik-e vagy inkább bolondozva bölcselkedik. Periferikus szereplő, de mintha mégis mindig ott lenne a háttérben, hogy a legváratlanabb helyzetekben segítse a gyerekeket tervük megvalósításában vagy gördítse a cselekményt a végkifejletéhez.
Walliams vitathatatlanul remek író: alapszituációi izgalmasak, karakterei hús-vér figurák, történetvezetése lendületes. A siker biztos receptjét kockáztatja azzal, hogy érzékenyen fordul a társadalom perifériáján élők felé, és teszi mindezt úgy, hogy a drámaiságot végletekig vitt, nemritkán altesti poénokkal lazítja. Könyveiben nincsenek tabuk, bárki és bármi nevetség tárgya lehet, még őfelsége, az angol királynő is.
Marginalizáltakból szuperhősök
Miután a perifériára szorultakat főszereplőkké emelte, Walliams mikroszkóp alatt, tetőtől talpig végigpásztázza őket, és olyan részleteket is feltár, amelyektől a felnőttek gyakran fintorogva fordulnak el. A Gengszter nagyi lapjairól sem a mesék megszokott süteményillatú, kontyos nagymamája lép elénk, hanem egy káposztaszagot árasztó, unalmas öregasszony, akinek műfogsor kandikál ki a szájából, az állán meg szőrszálak meredeznek, ráadásul a használt zsepijét a pulóvere ujjába gyömöszöli. Egyetlen unokáját leszámítva a családból senki sem látogatja, Ben is csak azért alszik nála péntekenként, hogy a szülők zavartalanul nézhessék kedvenc táncos vetélkedőjüket. Aztán egyik este a fiú milliókat érő ékszereket talál a kekszesdobozban, és az unalmas nagymamáról kiderül, hogy nemzetközi hírű ékszertolvaj.
Walliams könyveinek gyerekszereplői azok, akik érdeklődéssel fordulnak a peremterületeken vegetálók felé, akikről a felnőttek már lemondtak, mert szerintük társadalmilag semmi hasznossal nem járulnak hozzá a nagy közös történethez. Szerencsére azonban mindig akad egy-egy gyerek, aki kíváncsi az (élet)meséjükre, és ezt megismerve további elképesztő kalandok sorát indítják el. A Büdöss úr tizenkét éves Kloéjának minden bátorságát össze kell szednie, hogy megszólítsa a padon gubbasztó hajléktalant. „Inkább úgy tekintett rá, mint egy emberre, akinek bizonyára nagyon érdekes az élettörténete. És ha valamit Kloé igazán szeretett, hát azok az érdekes történetek voltak.”
De a kirekesztettséget és a magányt Walliams könyveinek gyerekhősei is jól ismerik. Nem érzik otthon magukat a világban, nem szeretnek iskolába járni, igazi outsiderek. Walliams maga is visszahúzódó, szorongó gyerek volt: „…a barátkozás nehéz feladatnak tűnt. Legkedvesebb szórakozásom az volt, hogy bezárkóztam a fürdőszobába, és vicces jeleneteket gyakoroltam” – nyilatkozta a The Guardiannek. Ezek után nem nehéz önéletrajzi vonásokat felfedezni Az éjféli banda egyik jelenetében, ahol a kórházban lábadozó gyerekek így jellemzik az egyik pácienst: „A múlt héten meg volt egy fiú a kórteremben, aki iszonyúan szeretett volna komikus lenni. (…) Davidnek hívták, de nem volt vicces – tette hozzá Robin. – Fájdalmasan nem volt az. Állandóan fordítva mesélte a vicceket. Először mindig lelőtte a poént.– Szerencsére egyáltalán nem volt tudatában, mennyire nem vicces. Viszont rettentően vágyott arra, hogy nevessenek rajta.”
(Tony Ross illusztrációja)
Elragadóan rémes kölykök
És amikor már azt hittük, hogy megismertük David Walliams világát, ahol a különc és magányos gyerekekre varázslatos kalandok várnak, akkor előrukkolt A világ legrosszabb gyerekei című kötettel, tíz rémes gyerek elborzasztó, egyúttal roppant humoros történetével. A sok tévénézéstől a kanapéhoz ragadt Szófa Szofi, a hajkoronájában tetűket nevelgető Serke Ferke, az orrbányászást művészi magaslatokba emelő Turka Gyurka, a szobájában szemétdombot építgető Szutykos Szirka és a többi elvetemült kölyök olyan zajos sikert aratott, hogy Walliams további kétkötetnyi jómadarat gyűjtött össze. (A sorozat harmadik kötete jövő tavasszal jelenik meg a Kolibri Kiadónál.)
A lelkes rajongók a komisz és őrült humort, a könnyen olvashatóságot és a történetek mögött fellelhető tanulságot emelik ki fő erényként, de Tony Ross káprázatos illusztrációi és a magyar fordító, Vereckei Andrea bravúros nyelvi megoldásai is nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy az olvasni nem szerető gyerekek nálunk is imádják e rémséges példázatokat.
Szabó Lea