Trianon 100


Éppen ma száz éve annak, hogy 1920. június 4-én 16:32-kor aláírták a versaillesi Nagy Trianon-kastély 52 méter hosszú és 7 méter széles termében, a La galérie des Cotelles-ben a békeszerződést, amelynek döntései máig komoly indulatokat gerjesztenek határon innen és túl. Romsics Ignác történész, az események hátterét alaposan körüljáró A trianoni békeszerződés című régi-új munkája februárban jelent meg a Helikon Kiadónál a szerző életműsorozatában.

Romsics Ignác írása a Nyugati tér blognak

Az első világháborút lezáró 1920-as trianoni békeszerződés értelmében Magyarország elveszítette területének 67%-át és lakosságának 58%-át. Ha a Magyar Királyságon belül területi és politikai autonómiát élvező Horvátországot is beszámítjuk, akkor a területi veszteség 71%-ra szökik, a népességé pedig 63%-ra. Az elcsatolt területeken élő több mint 10 millió ember közül 3,2 millió volt magyar. Ezek mintegy fele közvetlenül az új határok túloldalán élt.

A nem várt és hatalmas sokk miatt évtizedekig burjánoztak a meseszerű és felelősségáthárító magyarázatok. Ezek egy része máig is él. A baloldal jellemzően az 1918 előtti „rövidlátó” és „szűkkeblű” magyar arisztokrata politikusokat okolja a történtekért. A jobboldal pedig hagyományosan az 1918–19-es forradalmárokat, mindenekelőtt a hatékony fegyveres védelem megszervezését elmulasztó Károlyi Mihályt teszi bűnbakká. Újabban az is felmerült, hogy „hazánk szétzüllesztése két évtizedes államellenes összeesküvés eredménye volt, amelynek szálai a szabadkőműves páholyokba vezetnek”.

Versailles, 1920. A magyar küldöttség
(fotó: kultura.hu)

Az évtizedek során a magyar történetírás ugyanakkor egy olyan racionális magyarázó sémát is kidolgozott, amelynek nemcsak a magyar politikai táborok egyikében vagy másikában, hanem a hazai és a külföldi szakmai fórumokon is hitele van. A Habsburg Birodalom és ezen belül a történelmi Magyarország felbomlását e szerint több tényező együttállása idézte elő. Első és alapvető indoknak a birodalom, illetve Magyarország soknemzetiségű jellege és a nemzetiségi elitek elégedetlenkedése, vagyis a nemzetiségi kérdés megoldatlansága, sőt valószínűleg megoldhatatlansága tekinthető. Második fontos oknak a birodalom déli és keleti határai mentén újonnan, a 19. század második felében létrejött államok – Olaszország, Szerbia és Románia – irredenta politikáját tarthatjuk. Vagyis azt, hogy mindhárom állam törekedett azoknak a monarchiabeli területeknek a megszerzésére, amelyeken saját nemzetük fiai – vagy azok is – éltek. Döntő súllyal estek latba a háborúból győztesként kikerült nagyhatalmak érdekei, illetve stratégiai megfontolásai is, amelyek szintén a nemzetállami átalakulás irányába mutattak. Ezek abban csúcsosodtak ki, hogy a keletre törekvő Németország (Drang nach Osten) és a bolsevizmus nyugati irányú kiterjesztését tervező Szovjet-Oroszország közötti régióban velük szövetséges kisállamok láncolatát hozzák létre. S végül nem hagyhatjuk említés nélkül a háborút követő hónapok kaotikus magyar viszonyait sem, amelyek paralizálták a magyar államhatalmat, és sokáig lehetetlenné tették, hogy a magyar békedelegáció kiutazzon Párizsba, a békekonferencia színhelyére.

 A trianoni békeszerződés kilenc fejezetre bontva ezeket a tényezőket veszi sorra és elemzi a rendelkezésre álló szakirodalom, valamint a hazai és külföldi levéltárak anyagai alapján. Az elemzést hat, Trianonnal közvetlenül összefüggő, alapvető, fontos dokumentum – többek között Apponyi Albert beszéde és a békedelegáció Erdéllyel kapcsolatos álláspontja – egészíti ki. A könyv értékét mutatja, hogy mostanáig nemcsak magyarul ért meg több kiadást, hanem 2002-ben angolul, 2005-ben németül és 2006-ban szlovákul is megjelentették.

A szerződés magyar aláírói: Benárd Ágost (balra, cilinderrel a kezében) küldöttségvezető és Drasche-Lázár Alfréd (jobbra, fedetlen fővel) rendkívüli követ, államtitkár (fotó: kultura.hu)

Romsics Ignác februárban az InfoRádió Aréna című adásának vendége volt, a történészt Kocsonya Zoltán kérdezte a békeszerződés hátteréről.

Apponyi Albert gróf szóbeli válasza a magyar békedelegációnak átadott békefeltételekre (részlet)
Párizs, 1920. január 16.

„Igen tisztelt Elnök Úr, Uraim! Engedjék meg, hogy még egyszer megköszönjem, hogy alkalmat adtak nekünk álláspontunk kifejtésére. Tulajdonképpen a kérdés megvitatását szerettem volna elérni, mert nézetem szerint ez az egyedüli eszköz, amely bennünket a megértéshez és az előttünk fekvő szövevényes kérdések helyes megismeréséhez vezethet. Minthogy azonban a Legfelsőbb Tanács e tekintetben már kinyilvánította akaratát, meg kell ez előtt hajolnom. Elfogadom tehát a kész helyzetet, és hogy idejüket túlságosan igénybe ne vegyem, egyenesen a tárgyra térek.
Tegnap óta a helyzet számunkra megváltozott: hivatalosan tudomásunkra hozták a békefeltételeket. Érzem a felelősség roppant súlyát, amely reám nehezedik abban a pillanatban, amikor Magyarország részéről elsőnek kell szólnom ezekről a feltételekről. De tétovázás nélkül nyíltan kimondom, hogy a békefeltételek, úgy, amint Önök szíveskedtek azokat nekünk átnyújtani, hazám számára lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanoknak látszanak. Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének az elfogadása vagy aláírásának visszautasítása között, úgy tulajdonképpen azt a kérdést kellene feltennie magának: legyen-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg.
Szerencsére még nem tartunk itt. Önök felszólítottak bennünket, hogy tegyük meg észrevételeinket. Ezek közül egynéhányat már a békefeltételek átvétele előtt bátorkodtunk eljuttatni Önökhöz. Biztosak vagyunk abban, hogy Önök a már átnyújtott és a jövőben átnyújtandó megjegyzéseinket a helyzet súlyossága által megkövetelt komolysággal és lelkiismeretességgel fogják áttanulmányozni.
Reméljük tehát, hogy meg fogjuk győzni Önöket. Reméljük ezt annál is inkább, mert sem ma, sem későbben nem áll szándékunkban érzelmeinket kiteregetni, vagy kizárólag az általunk védelmezendőnek ítélt érdekek szempontjait képviselni. Olyan közös álláspontot keresünk, amely a kölcsönös megértést lehetővé teszi. És Uraim, ezt az álláspontot már megtaláltuk. Ez a nemzetközi igazságosságnak, a népek szabadságának nagy eszméje, amelyet a Szövetséges Hatalmak oly fennen hirdettek, továbbá a béke, a stabilitás és az európai újjáépítés nagy, közös érdekei. Ezeknek az elveknek és érdekeknek szempontjából vizsgáljuk meg a nekünk felajánlott béke feltételeit. Mindenekelőtt nem titkolhatjuk el megdöbbenésünket a békefeltételek mérhetetlen szigorúsága miatt. E megdöbbenés könnyen magyarázható.
A többi háborút viselő nemzettel, Németországgal, Ausztriával és Bulgáriával
kötött béke feltételei mindenesetre szintén szigorúak. De közülük egyik sem tartalmazott olyan, a nemzet létét érintő területi változtatásokat, mint azok, amelyeket nekünk akarnak megszabni.
Magyarország számára ez azt jelentené, hogy elveszíti területének kétharmad és népességének majdnem kétharmad részét, és hogy a megmaradt Magyarországtól megvonják a gazdasági fejlődés majdnem összes feltételeit. Mert az ország e szerencsétlen középső része, elszakítva perifériáitól, meg lenne fosztva szén-, érc- és sóbányáinak legnagyobb részétől, épületfájától, olajától, földgázforrásaitól, munkaerejének jó részétől, alpesi legelőitől, amelyek marhaállományát táplálták; ez a szerencsétlen középső rész, mint mondottam, meg lenne fosztva a gazdasági fejlődés minden forrásától és eszközétől ugyanakkor, amikor azt kívánják tőle, hogy többet termeljen. Ily nehéz és rendkívüli helyzetet látva, felmerül a kérdés, hogy a fent említett elvek és érdekek mely szempontja váltotta ki ezt a különleges szigorúságot Magyarországgal szemben? Talán ítélethozatal lenne ez Magyarország ellen?”