Allan Pease kommunikációs guru Testbeszéd című könyve az 1980-as évek végén érkezett meg Magyarországra: azóta több százezren olvasták, alkalmazzák, tananyag lett a felsőoktatásban, tréningeken, tanfolyamokon. A 2000-es évek közepén feleségével, Barbarával meghallva az „idők szavát” aktualizálták az alapkönyvet, és A testbeszéd enciklopédiája címmel egy bővített kiadást jelentettek meg. Most pedig, hogy a COVID-19 forradalmi változást hozott és hoz a testbeszédünkben is, egy fontos üzenetet küldtek magyar olvasóiknak is.
A testbeszéd enciklopédiájában Allan és Barbara Pease elénk tárta az évszázados hagyományra visszatekintő kézfogás történetét és fontosságát. „A kézfogás ősi örökség. Amikor a primitív törzsek barátságosan találkoztak, karjukat nyitott tenyérrel egymás felé nyújtották, hogy jelezzék, még rejtve sincs náluk fegyver. A rómaiaknál gyakori volt, hogy valaki a ruhája ujjába rejtette a tőrét, ezért kialakult az alkarfogás, majd szokásos üdvözlés lett belőle.
Az ősi üdvözlési rituálé modern változatát, a kézszorítást-kézrázást eredetileg a 19. században használták azonos státusú férfiak, mégpedig kereskedelmi tranzakciók megpecsételésére. Széles körben csak nagyjából az elmúlt száz évben terjedt el, és egészen a legújabb időkig kifejezetten a férfiak egymás közti érintkezéséhez tartozott. Észak-Amerika és Európa legtöbb országának üzleti világában az érkezés és a távozás kísérőjeként ma már teljesen általános, és a társasági érintkezésben is egyre jobban terjed férfiak és nők között egyaránt.
Mára mindenütt látni a modern kézfogást, még olyan országokban is, mint Japán, ahol a meghajlás a hagyományos köszöntés, vagy Thaiföldön, ahol az imádkozáshoz hasonlatos gesztus, a wai az uralkodó. A legtöbb országban öt-hét rázásból áll egy kézfogás, de van olyan hely, például Németország, ahol csak két-háromból, ám utána egy darabig – nagyjából kétrázásnyi ideig – még nem engedik el egymás kezét. A leglelkesebbek a franciák: náluk érkezéskor és távozáskor is dívik a kézfogás, s nap mint nap számottevő időt fordítanak erre a tevékenységre.
Ki nyújtson kezet először? Noha az első találkozáskor általánosan elfogadott szokás a kézfogás, vannak olyan körülmények, amelyek között nem illik kézfogást kezdeményeznünk. Tekintve hogy ez a gesztus a bizalom és a szíveslátás jele, fontos, hogy föltegyünk magunknak néhány kérdést, mielőtt kezet nyújtanánk. Szívesen látnak-e? Szívesen ismerkedik-e velem az illető, vagy ráerőltetem magam? Az ügynököknek azt tanítják, hogy visszafelé sülhet el, ha kezet nyújtanak egy kuncsaftnak, akihez kéretlenül csöngettek be, mert lehet, hogy az illető nem látja őket szívesen, és kényszernek érzi a kézfogást. Ilyenkor okosabb, ha az ügynök megvárja, míg a másik fél nyújt kezet, s ha ez elmarad, csak biccent. Nővel kezet fogni némely országban bizonytalan kimenetelű dolog (sok muzulmán országban például illetlenségnek számít, csak a biccentés az elfogadható), de a legtöbb helyen ma már nyitottabb szelleműnek tartják az olyan nőt, aki határozott kézfogást kezdeményez, s ezzel jobb benyomást is kelt.”
A koronavírus-járvány új szakaszt kezdett az életünkben. Az első védekezési hullám után az óvatos lazítás időszakába léptünk, de még messze a pillanat, amikor kimondhatjuk: vége a járványnak. Ebben a helyzetben az a legnagyobb feladatunk, hogy megtanuljunk együtt élni a még életben lévő, minket és a másikat is védő, szükségszerű korlátozásokkal.
A kézfogás a nyugati országokban hagyományosan a mindennapok része. Pontosabban a mindennapok része volt. Most akár a vírus terjesztésének „csatornája” is lehet. Számíthatunk arra, hogy hiába ért véget a karantén, sokan a biztonság kedvéért az elkövetkezendő időszakban tartózkodni fognak a kézfogástól. A járvány kitörése óta megjelentek új üdvözlési formák: ilyen a könyökérintés, amely szintén fizikai kontaktussal jár, és sokan zavarba ejtőnek, viccesnek tartják; az öklök összeütése, amely inkább egy macsó gesztus, és még mindig magában hordozza a vírus terjesztésének veszélyét, valamint a lábak összeérintése, amelyről a Riverdance paródiája jut eszünkbe, így hosszú távon nem valószínű, hogy beválik.
Az új helyzethez alkalmazkodva a Pease házaspár egy új üdvözlési módot javasol, amelynek neve: Heart-Hello. Ez az új testbeszédforma mindig és mindenhol használható, nem kell tartanunk attól, hogy fertőzést okoz, mégis lehetőséget ad arra, hogy szívélyesen köszöntsük egymást.
Köszönj te is Heart-Hellóval, Pease-ék be is mutatják, hogyan:
Barbara és Allan Pease az évtizedek során a testbeszéd és a párkapcsolatok első számú, nemzetközi hírű szakértőivé váltak, telt házas előadásokat tartanak világszerte. Tizenöt bestsellert írtak, melyek 51 nyelven, több mint 25 millió példányban jelentek meg.