Tíz évvel ezelőtt, 2010-ben jelent meg A hóhér háza, Tompa Andrea első regénye. Vida Gábor annak idején azt írta róla a Népszabadságban, hogy „összetett szimbolikájú, több szinten zajló és sokféleképpen olvasható nagyregény, amely akkurátusan megírt és lezárt, egy mondatba sűrített fejezeteivel már-már bántóan éles, pontos korrajz, fejlődés- meg családregény, könyörtelen szembenézés a közelmúlttal, apákkal, anyákkal és kikerülhetetlenül önmagával is”.
Tompa Andrea írása a Nyugati tér blognak
„Csak szólnék, hogy most a hétvégén tudtam elővenni a kéziratodat, s annyit mondanék, hogy le sem bírom tenni! Nem akarom elkiabálni, de teljesen beszippantott, és szerintem – bár az oldalszámok a 98. után hiányoznak, de tán az utolsó 60-70 oldal lehet még vissza, így tán mondhatom már –: nagyon jó! De bővebben majd, ha már végeztem.” 2008. március 9-én írja ezt B. Ő az első olvasója a könyvnek, nem rokonom, még csak nem is barátom, csak ismerősöm. Egy szerkesztő, aki eddig színházi tárgyú írásokat közölt tőlem.
Egy szép napon összefutottunk B.-vel az utcán, abban a kerületben, ahol akkoriban laktam, éppen futni mentem. Kérdezte, hogy vagyok. Mondtam, kibuggyant belőlem, hogy írtam egy könyvet. Egy regényt, ezt talán mertem így mondani. Azt felelte, küldjem el, el fogja olvasni. A könyvet kinyomtatva pár nap múlva oda is adtam neki. Nem reméltem, hogy elolvassa.
Nemcsak elolvasta, de azt is írta, hogy szeretne belőle a lapban, a Jelenkor folyóiratban publikálni (két részlet jelent meg még 2009-ben, a készülő regényből itt és itt olvasható).
Pár hónap múlva – azalatt még levelezünk, én egy Vida Gábor-regény recenzióját ajánlom neki, mert akkoriban írtam irodalomkritikát – megírom neki, hogy „a tegnapi napon az (xy) kiadó elutasította a regényt. A kiadó szerint nem elég jó a szöveg, nem érintette meg, és naplószerű, dokumentum. Vannak erényei, de. Még nem üti meg azt a mércét.” Aztán, referálok tovább a fájdalmas elutasításról, a kiadó képviselője „arról is faggatott, hogy írom-e a következőt, hogyan képzelem magam stb., de hát egy elutasított könyvvel a kezemben nehéz optimistán gondolkodni. Meg persze az is nehéz konfliktus, hogy eddig sok jó visszajelzés volt erről a könyvről, nyáron elolvasta volt tanárom, Cs. Gyimesi Éva, nagyon lelkes volt. Kinek higgyek? Tele vagyok kételyekkel.”
B.-nél még lemondok egy kritikát, „nem tudom mégsem leírni azt, hogy azok a könyvek, amiket javasolsz, a Novellárium-sorozat, nem elég jók, miután én magam sem vagyok ott elég jó”.
Akkor sem volt, és tíz évig nem volt a gépeimen hosszú í. „Tudom”, mondta később B. élesen, amikor leadtam már neki harmadik könyvem. Akkor legalizáltuk a kapcsolatunkat B.-vel, hivatalosan is a szerkesztőm lett, neve is van, Nagy Boglárka. Azóta van hosszú í-m is.
Azon a nyáron 2008-ban a csodálatos Cs. Gyimesi Éva elolvasta a kéziratot. Évával összefutottunk Kolozsváron a színházban, megemlítem neki, hogy megyek Kolozsvárra tanítani. Éva egyszerűen azt felelte, hogy boldog, sőt „rád itt szükség van”. Ezt a mondatot egy levélben megköszöntem, a legjobbkor jött. És a levél végén hozzátettem: „Most pedig a jövő héten megyek Amerikába néhány előadást tartani a Yale-en, ehhez képest itt még Egerbe sem hívnak el… De inkább kolozsvári tanár lennék, mint New Haven-i.” Nagyképű, sértett vagyok, remélem, ez múlt idő, de azóta is kolozsvári tanár. Mivel a könyvet elutasította egy kiadó, én arra fordultam, ahol viszont vártak: egyetem, tanítás, később állás lett belőle.
Éva olvassa a könyvet, ezzel végződik a levele: „…pedig sohasem tudnám végleg elhagyni Kolozsvárt.”
Miért, én igen?
Éva csodálatosakat mondott a könyvről, nagyon személyeseket. Kiadó azonban nem volt rá. Évának Szilágyi Júlia adta oda a kéziratot, amit Juli szintén nagyon értékelt, később írt is róla egy szépet. Mindkettejük lábnyoma benne van a könyvben, a legjobb tanáraimat Évának és Julinak hívták.
Ősszel aztán egy mély levegővel és B. kitartó bátorítására odaadtam Mészáros Sándornak, vagyis a Kalligramnak. B. szerint egy elutasítás nem jelenti azt, hogy vége a világnak. Menjek tovább. Semmi kedvem nem volt, a könyvet a sarokba hánytam. Karácsony napján mentem be végül Sándorhoz a Tűzoltó utcába. Fel akartam öltözni szépen, mert ez ünnep, de inkább vereségre készülve farmert húztam. Boldogan jöttem haza, Sándor első mondata az volt: „Kiadom.” De én azóta is inkább farmerben járok, ahogy addig is.
Ahogy mentem az üres, szürke, néptelen, de mégis ünnepi városban, tele lettem a születés örömével.
Örök hála a Kalligramnak.
A könyv 2010 könyvhetére jelent meg. Dedikáltam (volna), bár senki sem jött dedikáltatni, miért is jött volna egy ismeretlen első könyveshez. „Egy könyv mindenkiben van”, visszhangzott a fülemben Mészáros Sándor mondata. Nekem akkor már nyilván azon járt az eszem, hogy lesz-e második.
Később Cs. Gyimesi Éva a könyv bemutatójára is eljött Kolozsváron, és írt egy levelet: „a könyved olyan mély és magas »régiókat« érint meg bennem, hogy néha megdöbbent, és ugyanakkor inhibál. Provokatív a bátorságod. Persze, ha a sorsközösség pusztán kolozsvári vagy magyar vagy női vagy zsidó lenne, biztosan nem lennének ilyen érzéseim. De a közvetlenebb, személyiségbeli azonosságok/hasonlóságok miatt vannak. Örülök a könyvednek! Hatalmas teljesítmény. Vagy ingyen, ajándékba kaptad az alkotó erőt, ami vezérel, és aminek engedelmeskedni tudtál. Roppant hűséggel.”
Az efféle levelek életet adnak.
Volt még egy támogatóm, nevezzük A.-nak, akinek fejezetenként küldtem el a könyvet a messzi távolból Kolozsvárra. Előzetesen vettem neki egy számítógépet, élete első gépét, hogy tudjunk majd beszélni, ha távol leszek. Nevezett A. irtó lelkes volt az első perctől, és mindent jóváhagyott, a nehezebb ügyeket is a könyvben. Pár éve készített nekem egy illusztrált A hóhér háza-kiadást: egy albumot fotókkal, dokumentumokkal, minden oldalon egy-egy HH-idézettel. Itt van például az írógépünk névre szóló engedélye. Vele kezdettől fogva legális a kapcsolatunk, A. mint Anyám, A. mint azóta is az Archivátor, aki kitartóan figyeli minden irodalmi lépésem, gyűjti a kritikákat és nagy drukker.
A könyvet 2007-ben írtam, távol, egy spanyol fennsíkon, Z. kitartó támogatása mellett, aki hitt abban, hogy írni – vagyis írnom – érdemes. Amikor készen volt egy fejezet, felolvastam neki. Azóta Z.-vel is legalizáltuk a dolgokat, úgyis mint gyermekem apja.
Előtte még, az idő mélyén Závada Pálnak adtam oda a hosszú, egymondatos szövegeimet, amelyeknek ugyan nem volt közvetlen közük ehhez a későbbi könyvhöz, de a formát, a levegővételt, a ritmust kísérletezgettem rajta. Závada – örök hála! – elolvasta, és azt mondta, hogy a forma ugyan nem tetszik, de „van anyagod”. Sose hallottam ezt így, sose gondoltam így erre, bár akkor már egy doktori fokozatom is volt irodalomból. Van anyagod? Závada Pál a saját anyagom felé küldött, bár ezt akkor így biztos nem fogtam fel.
Aztán Závada elolvasta a kéziratot is, amikor készen állt rá. Tényleg elolvasta, és hosszú levelet is írt, így kezdődött: „Köszönöm az olvasmányélményt – most pár napon keresztül volt annyi időm, hogy elolvassam, és igazán remek volt, gazdag, erős – az a része bomlott ki, amelyet az első verzióban már a legígéretesebbnek véltem, és tényleg így is lett. Nemhiába jelentős élmény úgy lépni a felnőttkorba, hogy megtörtént egyúttal a katartikus fölszabadulás.” Továbbá hosszú elemzést is szánt a könyvbeli problémáknak, amiket csak részben tudtam aztán megoldani. Amikor arra gondolok, hogy nekem mit jelentett Závada visszajelzése, akkor emlékeztetem magam: ezt kell tennie egy írónak. Ha kéziratot kap, olvassa el, jelezzen vissza. Irtózatosan fontos egy kezdőnek.
Amikor most megkérdezi a jó Anett, a kiadó sajtósa, hogy ha majd újranyomjuk, akkor a borító meg a kötés hogyan legyen – a jövőbeli negyedik kiadásról van szó –, onnan nézve, amikor még kiadó sincs rá, és csak hallgatom B.-t, ahogy mondja, hogy tessék csak írni, csinálni, másik kiadót keresni stb., nehéz elképzelni, hogy merre tart az emberi kaland. Szilágyi Zsófia Tehát elkezdődött címmel írt kritikát a könyvről. Én sokkal később jöttem rá, hogy elkezdődött.
Tompa Andrea negyedik regénye, a Haza június 22-én jelenik meg a Jelenkor Kiadó gondozásában.
A nyitóképhez használt portrét a szerzőről Szarka Zoltán készítette.