„Ez a remekmű az egyik legjátékosabb regény, amely Latin-Amerikából valaha eljutott a világba. Guillermo Cabrera Infantét egy csapásra a spanyol ajkú halhatatlanok sorába repítette, a magyar fordítás mégis több mint ötven évet váratott magára” – olvashatjuk a hamarosan, július 1-jén megjelenő Trükkös tigristrió című regény ajánlójában. A kubai íróról és művéről a kötet fordítója, Kutasy Mercédesz írt a Nyugati tér blognak.
Annak idején Scholz László fordítószemináriumán úgy tanultuk, egészen másképp fordít az ember világhíres írót, mint fiatal szerzőt, akit mi mutatunk meg először a magyar olvasónak. Utóbbi esetben nyilván sokkal szabadabb a fordítás, míg az előbbiben igyekszünk a szerző nimbuszához meg valamiféle kimondatlan kánonhoz igazodni.
Guillermo Cabrera Infante e tekintetben (is) rendhagyó: egészen biztos, hogy az egyik legokosabb író, aki valaha spanyol nyelven alkotott, és az is valószínű, hogy ha a latin-amerikai újpróza képviselőit nem kapja szárnyra a marketing szele, akkor az angol és a spanyol nyelvű irodalom a 20. században is úgy tükröződne egymásban, ahogyan a 17. század elején. Ott Shakespeare és Cervantes, itt James Joyce és Guillermo Cabrera Infante.
Azt hiszem, tetszene neki ez a gondolat, hiszen írásait elképesztően végiggondolt szerkezet, spontánnak ható szimmetria jellemzi; ha nem jött volna közbe a vírus, mindenképpen a kvarcórák szögletességében tükröződő, május 5-i palindrom napon kellett volna magyarul megjelennie. A fordítás szempontjából ugyanakkor mégsem tekinthetjük kanonikus szerzőnek, hiszen hazánkban néhány novellától eltekintve semmi sem jelent meg sok ezer oldalas életművéből. Ez persze nem meglepő: amióta a legelső szöveget olvastam tőle – és ennek mintegy húsz éve már –, azóta figyelek, vajon ki lenne képes ezt a rendkívül invenciózus és nyelvileg borzasztóan sokrétű szöveget úgy elmondani magyarul, hogy legalább egy kicsit olyan jó legyen, amilyen az eredeti. Máig nem tudom a választ, de lehet, hogy ezt már a nagy íróval szembeni elfogultság mondatja velem. Roberto Bolaño 2666 című vastag kötete után mindenesetre tettem vele egy kísérletet, és most úgy izgulok, mint az első fordításórán, mert egyelőre rajtam kívül csak kevesen tudják, hogy a „fiatal, első könyves szerző” valójában álruhás király.
Hogy pontosan milyen? Legalább olyan szellemes, mint Jorge Luis Borges, ám Cabrera Infante történetei nem könyvtárakban, hanem a kubai éjszakában játszódnak: érzéki, sziporkázó históriák, ahol a felszín alatt mesterien felépített koncepció rejtőzik, ami mégis annyira magától értetődő és természetes, hogy az ember hajlamos azt képzelni, szerzőnk egyetlen percet sem gondolkodott rajta. Milyen még? Megrögzött, akár Bolaño; vérbő és mesélőkedvű, akár Gabriel García Márquez. Ha Bolaño több száz oldalon át sorolja a halott nőket, ha egyetlen, egyszerű (tő)mondatszerkezetre sokoldalas mondatokat épít, Cabrera Infante a kubai nyelv zenéjét idézi meg minden regényében, és szóviccei oldalakon át kígyóznak. Egy interjújában azt mondta, egy témája van csak, a nyelv, és műveit „kubaiul” írja. Valóságos fordítói rémálom, minden mondatban többször szembesülni azzal, hogy a tisztességes, pontos fordító megint elvérzett.
Egy másik interjúban azonban arról beszél Cabrera Infante, hogyan szabta át a Tres tristes tigres (Trükkös tigristrió) című regényt spanyol cenzora, a módosítások mégis a szöveg előnyére váltak. Ugyanitt szeretettel üdvözöl minden elütést, a nyomda ördögének összes kéznyomát, mert ezek is gazdagítják a szöveg (amúgy is szerteágazó) konnotációs világát. Ha valóban így van, ez az egyetlen magyarázatom, az egyetlen mentségem arra, hogy ez a fordítás elkészült.
Félelemmel és reszketéssel várom, kiderül-e a magyarul első könyves Cabrera Infantéról, hogy réges-rég a legnagyobbak között a helye – ha pedig csak megközelítőleg olyan jó lesz olvasni, amilyen jó volt fordítani, az máris sokkal több, mint amit fordítóként remélhetek.