„Egy gigantikus mű az irodalom tájain. Aki elolvasta, nem ugyanaz az ember többé” – írta a Die Zeit Nádas Péter regényéről, az elsőként 2005-ben megjelent Párhuzamos történetekről. A három kötetből (I. A néma tartomány, II. Az éjszaka legmélyén, III. A szabadság lélegzete) álló, 1500 oldalas mű az elmúlt 15 évben 11 nyelven – angolul, németül, franciául, svédül, norvégul, szlovákul, horvátul, kínaiul, olaszul, dánul és spanyolul – vált olvashatóvá.
Radics Viktória írása a Nyugati tér blognak
Nagyszüleim a Dunán hajóztak – vitte az egész családot magával a kormányos abban az időben –, így kerülhetett a bácskai faluba a csecsemőfej nagyságú tengeri kagyló. Sárgás és gyöngyházszínű, az egyik oldala tenyérbe gömbölyödő, a másik fele befelé pöndörödött, ajkat formázott imígy. Azt mondták, tegyem a fülemre, és hallani fogom a Fekete-tenger zúgását, mert az a kagyló hasában benne van. És tényleg.
Radics Viktória és a Párhuzamos történetek (fotó: Fogarassy Fanny)
A regényszöveg is kagylóhéj. 15 év után a Párhuzamos történetekre gondolva zenei érzésben foglalhatnám össze a megújuló régi regényélményt. Morajlás, hullámverés, cseppek és vízsugarak hangja, zajok, szagok skálája, kutyaugatás és a kutyalábak legsajátosabb kopogása, meg emberi hangok minden formában, halkak, hangosak, sírósak, komolyak, kimértek, hisztérikusak, minden. Egy rab felnyüszít, amikor szétverik a koponyáját. Emberi némaságok összetéveszthetetlen hangzása. Négyszáz ember csöndje egy barakkban. Percegés. Szaladás dobbanásai. Szél a Duna meg a Rajna fölött. Halk csobogás. A Párhuzamos történeteknek nagyjából annyi szereplője van, mint egy nagy szimfonikus zenekarnak, fő- és mellékszólamok, melyek mind egyaránt fontosak. Van olyan szereplő, aki csak egyszer jelenik meg. Van, aki nem is beszél. Van, aki döngő hangon beszél. Gyerek-, férfi-, női, fiatal és megkopott hangok. A testek hangjai, rotyogás, cuppanások, reccsenés. A legkellemetlenebb hangja a pörölő Gottliebnénak meg a náci fegyőrnek, Döhringnek van, a legszebb talán Szemzőnének, aki mindenkijét elvesztette, meg Tuba Jánosnak, aki csak annyit mond, hogy „könnyen megkapja a fát a villám”. Ha nem mennek tovább, akkor „a ménkű sem kerüli el őket”. És két nap múlva iszonytató csattanással le is csapott a villám, és a fa élő nedvektől sistergett, és nyüszítve csapott ki a lángja, föl az égre. A villám kettéhasította az arbor mundit, ilyen hangokat is hallani a nagyzenekari hangversenyen. Üstdobot. Máskor a piszoárba egy csöpp csöppen, és attól áll el a lélegzet.
Az elbeszélő próza zeneiségét nem annyira a szóhangzás eufóniája adja, mint a költészetben, hanem inkább a mondatok, bekezdések, fejezetek ritmusa, a dallam pedig szemantikai eredetű, mert hullámmozgása van a sok szereplő legkülönbözőbb lelkiállapotainak, létállapotainak, amint ezek a regényvilágban folyamatosan vagy szaggatottan váltakoznak, ki mélyre jut, ki magasra, ki visszafogott, ki bepörög, mint, mondjuk, Kristóf. Hallom az athéni röptéren hirtelen egyedül hagyott Mózes Gyöngyvér lelkiállapotát. A serényen dolgozó Madzar Alajosét az apja mohácsi asztalosműhelyében. Szapáry Máriáét az utolsó tíz percben. Nem lehet előszámlálni, de le van kottázva 1500 oldalon, és ez még így is egy befejezetlen szimfónia. A legvégén olyasmi hangokat hallani, mint Mahlernél az Ich bin der Welt abhanden gekommen kezdetű dalban. Kiszáll a lélek a lakókocsi keskeny ablakán.
A Párhuzamos történetek első kiadásának sajtópéldánya (fotó: Radics Viktória)
Az elbeszélő hangja az, ami állandó, és csak Kristóf szólamaival azonosulva válik egzaltálttá, egyébként nyugodt, meg lehet benne bízni, odaadhatja neki magát az olvasó. Nádas felolvasását hallgatva gyakorolható az odahallgatás – mint a zene esetében, rá kell jönni a mikéntjére, és rááll az ember füle. Érdekes, hogy ez Christine Viragh német fordításával és német felolvasóval is működik, akkor is rendkívül megnyugtató és vonzó a lassú elbeszélői hang.
Azt mondja el valaki, aminek van igaza, van hitele, amit jól meggondolt; nem mindent tud, hanem ennyit, néha csak ennyicskét; nagy tapasztalattal és élénk képzelőerővel rendelkezik. Egyesek hidegnek érzik ezt a hangot, én egyáltalán nem, hiszen még a hóhullásra is érzékeny: „Lassan szállingózott a hó, de nem volt olyan hideg, hogy megmaradjon, a park útjain azonnal elolvadt, s éppen csak a fűszálak élén akadt fenn.” Nagyon figyelmes hang, beláthatjuk. Aztán néhány bekezdés múlva válaszol erre a valamit gondoló Echo: „Olyan volt, mint egy él, de nem tudta volna megmondani, hogy minek az éle, talán penge vagy a gondolat hidege, erről azonban nem beszélt.” Éle? Él-e?
A hulla éle. Hull a hó a hullára. Az elbeszélőnek kifejlett érzékenysége van a halottak hangjaira, nem hangjaira, hanem „a halottak néma morajára”, és ezt is kihallani a tengeri kagylóból, ha a fülünkre tapasztjuk. Akik erőszakos halált haltak, azokat különösen nehéz meghallani, de nem lehetetlen. A hit hallásból van, s nem más, mint fölfokozott figyelem.
A regényszereplők is már mind meghaltak volna? Az elején az az ismeretlen, kabátos férfi csak elindította a haláltáncot? Én különösen sajnálom a két fehér komondort, akiket a Madzarné agyonvert. Ezen a ponton nem hallok semmit. A harmadik kötet végén feszültséggel teli csönd van, és olyan nesz hallatszik, amit a párna, a takaró és a meleg emberi test súrlódása kelt.
Mint mikor a karmester leengedi a pálcáját, de még nem hajtotta meg a fejét, még egy egész percig a csöndet játssza a zenekar.
A nyitóképhez használt fotót Pörneczi Bálint készítette.