Philippa Gregory A füvesasszony szerelme című új regényének főhőse Alinor, a helyi füvesasszony leszármazottja, aki maga is jól ismeri a gyógynövényeket. A nő Szent Iván-éjen ellátogat a templomkertbe, hogy a telihold fényében találkozhasson eltűnt férjének szellemével. Ha a kísértet megjelenne, Alinor biztos lehetne abban, hogy a férfi meghalt, elmondhatná, hogy megözvegyült, s szabad lehetne.
Július végén jelenik meg Philippa Gregorynek, a történelmi regények királynőjének a könyve, amely arra keresi a választ, miként boldogulhat egy talpraesett asszony a férfiak világában 1648-ban, Angliában, amikor a királypártiak és a parlamentet támogatók között polgárháború dúl, és igen veszélyes idők járnak… Amikor minden szabályszegés és minden felemelkedéssel kecsegtető szerencse varázslatnak számít, és bárkire könnyűszerrel rásütik a boszorkányság bélyegét. Hogy aztán boszorkányként ítélhessék el.
Exkluzív részletet közlünk A füvesasszony szerelméből itt, a Nyugati tér blogon.
„A templom épülete ónszínűen rajzolódott ki a hamuszürke égbolt alatt, a harangtorony feketén magasodott a sötét felhők háttere előtt. A fiatal nő hallotta, hogy az érkező dagály a maga neszeivel megbolygatja a parton a kavicsokat, a víz susogva lepi el az iszapos lapályt, majd a hullámok halk, szisszenő hanggal visszahúzódnak.
A nyár dereka volt, a nyári napforduló előestéje, az év leghosszabb napja, és bár az éjszakai levegő kellemesen meleg volt, a nő megborzongott, mivel azért jött ide, hogy egy kísértettel találkozzon.
– csak ezen az egy éjszakán, valamint a védőszentjük napján –, de a nő úgy vélte, az ő részeges, erőszakos férje biztosan nem áll egyetlen szent védelme alatt sem. Elképzelni sem tudta, hogy bármilyen angyali tekintet kísérte volna a férfi tántorgó lépteit a tengerpartról a sörházba és vissza. Nem tudta, hogy vajon az ura elhagyta-e, s már meg is halt, vagy talán erővel besorozták matróznak a hitszegő flottába, amely királya ellen fordult, s immár a parlament rebellis zászlaja alatt hajózott. Ha ezen az éjszakán megpillantaná, legalább biztos lehetne abban, hogy a férfi nincs az élők sorában, kijelenthetné, hogy megözvegyült, és így végre szabadnak mondhatná magát. Kétsége sem volt afelől, hogy amennyiben a férje megfulladt, úgy víztől csepegő
amelyen derengő, halvány fénysáv jelezte a nyugati égbolt alján, hogy a nap nem hajlandó lebukni a látóhatár alá. Ezen a teleholdas Szent Iván-éjen semmi sem találta a helyét, kizökkent az idő. A nap nem nyugodott le, a trón megingott, a világ felbolydult: a király fogságban volt, a hatalom az ellene lázadók kezébe került, a sápadt hold koponyaként fehérlett a szürkén vonuló felhők között.
Arra gondolt, hogy még leánykorában sem volt olyan boldog, mint amilyen akkor lenne, ha egyszer csak megpillantaná férje kísértetét, amint tengeri ködfoszlányként libben felé a sötét tiszafák közt.
Ha a visszajáró szellemek között van, akkor bizonyosan meg fogja pillantani, mivel rendelkezett ezzel a rejtélyes képességgel, ahogy előtte az anyja, a nagyanyja és nemzedékekre visszamenően a család összes nőtagja, akik mindig is itt éltek a dagályföldén, Anglia partjának ezen árapálysíkságán.
A templom kapuzatának előteteje alatt megvetemedett hajódeszkákból ácsolt öreg padok álltak az ajtó mindkét oldalán. A nő fázósan összehúzta a vállára terített kendőt, aztán leült, és várta, hogy a szétoszló felhők közül ki-kibukkanó hold végre elérjen útjának tetőpontjához: a templomtorony fölé. Nekidőlt az épület hideg falának. Huszonhét esztendős volt, ám olyan elcsigázottnak érezte magát, mint holmi hatvanéves vénasszony. Lecsukódott a szeme, kezdett átsiklani az álom világába. Azonban rögtön felriadt és talpra ugrott, amikor
Nem hitte volna, hogy a férje ilyen korán érkezik – hiszen világéletében elkésett mindenhonnan –, ám ha itt van, akkor beszélnie kell vele. Lélegzetét visszafojtva lépett ki a templom előteteje alól, megpróbálta összeszedni minden bátorságát, hogy képes legyen szembenézni bármiféle látomással, amelyet az érkező dagály keltette susogó szél sodor erre a temetőkert sötétjében. A sós levegő párája ütötte meg az orrát, amint érzékelte, hogy az a valaki közeledik…”
Philippa Gregory A füvesasszony szerelme című könyvéből a fenti részletet Gázsity Mila fordításában közöljük.