A repülés szerelmese


Éppen ma 120 éve, 1900. június 29-én született Antoine de Saint-Exupéry francia író, a repülés szerelmese, aki felnőtt élete nagy részében pilóta volt (előbb katonai szolgálata idején, aztán polgári alkalmazottként a nemzetközi postaszolgálatban, élete utolsó éveiben pedig ismét a hadseregben). Valamilyen módon szinte minden műve a repülés élményéhez, a pilóták akkoriban még igencsak veszélyes munkájához kapcsolódik. Sajátos írói látásmódja és a felvillanó-elsuhanó képek sokaságával operáló jellegzetes stílusa is leginkább abból ered, hogy az ég magasából, madártávlatból szemléli a világot és az odalent hangyaként nyüzsgő embereket. Azokat az embereket, akikről mély humanizmussal áthatott hangon beszél mára klasszikussá, a világirodalmi kánon részévé vált műveiben.

A Helikon Kiadó gondozásában tavaly megjelent Az ember földje című válogatás Antoine de Saint-Exupéry – az utolsó bevetésén gépével a Földközi-tengerbe zuhant hivatásos pilóta és a Femina-díjat, illetve a Francia Akadémia Nagydíját is elnyerő író – négy, hosszabb-rövidebb művét tartalmazza.

A már sok kiadást megért Éjszakai repülés és Az ember földje című kisregények ez alkalommal újraszerkesztett, javított szöveggel jelentek meg, míg a Levél egy túszhoz című írás – irodalmi és kortörténeti értéke mellett – azért kapott helyet a kötetben, mert ez az életmű egyik kevéssé ismert, csak nehezen hozzáférhető darabja. Ami pedig igazán különlegessé teszi ezt a válogatást, az a Manon, a táncosnő című elbeszélés, amely bár Saint-Exupéry legkorábbi műveinek egyike, és közlésére egy francia irodalmi folyóirat már 1926-ban ígéretet tett a fiatal írónak, ezt a fájdalmasan szép történetet végül csak bő hatvan évvel a szerzője halála után, 2007-ben publikálta a Gallimard Kiadó, magyarul pedig most olvasható először.

Antoine de Saint-Exupéry a gépe roncsával a Líbiai-sivatagban, 1935 (forrás: Reddit)


Köztudott, hogy Saint-Exupéry leghíresebb és legsikeresebb művét, a több mint 300 (!) nyelvre, illetve dialektusra lefordított, gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló filozofikus mesét, A kis herceget a szerző egyik – Az ember földje VII. fejezetében részletesen elmesélt – repülős balesete, egy sivatagbeli kényszerleszállás és az azt követő többnapos kétségbeesett bolyongás ihlette. Az alábbiakban ebből közlünk egy rövid részletet.

„Soha nem fogok kiszabadulni ebből a kelepcéből, legföljebb pár másodpercre. Három és fél órai repülés után nyugtalanítani kezd, mert ha úgy haladok, ahogyan gondolom, közeledem a Nílushoz. Ha szerencsém van, megpillanthatom egy felhőhasadékon át, de nagyon ritkán akad hasadék. Nem merek mélyebbre ereszkedni: ha véletlenül lassabban haladok, mint számítottam, akkor még magas vidék fölött repülök.
Még mindig nem aggódom, csak attól félek, hogy időt veszítek. De határt szabok nyugalmamnak: négy és negyed óra múltán még akkor is át kell haladnunk a Nílus völgyén, ha semmi szél nincs, ami csöppet sem valószínű.
Amikor egy-egy felhő rojtos szélébe érek, a fénycsóva egyre halványabb világosságot vet, azután egyszerre kialszik. Nem szeretem ezeket a tolvajnyelves érintkezéseket az éjszaka démonjaival.
Előttem zöld csillag bukkan fel, ragyogva, mint egy fárosz. Csillag vagy fárosz? Ezt a természetfölötti világosságot, ezt a háromkirályok csillagát, ezt a veszélyes felhívást sem szeretem.
Prévot fölébred; rávilágít a számlapokra. Visszatuszkolom lámpájával együtt: éppen két felhő között vagyok egy hasadékban, felhasználom az alkalmat, lenézek. Prévot újra elalszik.
Egyébként semmi látnivaló nincs.
Négy óra öt percnyi repülés. Prévot mellém ül.
– Már el kellett volna érnünk Kairót.
– Én is azt hiszem…
– Csillag az ott vagy jelzőfény?
Lassítottam kissé, bizonyára ez ébresztette föl. Roppant érzékeny a repülés zajának minden változására. Lassan lejjebb ereszkedem, hogy becsússzak a felhőtömb alá.
Megnézem a térképet: nem lehet semmi kockázat. Még mindig lefelé ereszkedve északnak fordulok. Ablakomon át így majd meglátom a városok fényeit. Bizonyára túlhaladtam rajtuk, így tehát bal felől kell feltűnniük. Most a felhőgomolyok alatt repülök. Ekkor azonban egy másik felhő mellé kerülök, bal oldalamon gomolyog lefelé. Észak-északkeletnek fordulok, nehogy belekerüljek hálójába.
A felhő kétségkívül mind mélyebbre ereszkedik, elfödi előlem az egész látóhatárt. Nem merek többet veszíteni a magasságomból. Magasságmérőm négyszázat mutat, de nem ismerem itt a légnyomást. Prévot felém hajol. Fülébe kiáltok: »Egészen a tengerig megyek, és majd csak ott ereszkedem lejjebb, nehogy nekimenjek valaminek…«
Semmi nem bizonyítja különben, hogy nem tévedtem-e máris a tenger fölé. A felhő alatt áthatolhatatlan sötétség. Homlokomat az ablakra szorítom, szeretném kiolvasni, mi van alattam. Fényeket, jeleket keresek. Hamuban keresgélek, egy tűzhely mélyén az élet parazsát keresem…
– Tengeri világítótorony!
Egyszerre láttuk meg ezt a csak egy pillanatra felvillanó kelepcét. Micsoda őrület! Hol volt ez a kísértetszerű fárosz, az éjszakának ez a képzelgése? Mert ugyanabban a pillanatban, amikor Prévot-val előrehajoltunk, hogy megtaláljuk, háromszáz méterre a szárnyaink alatt – hirtelen…
– Ah!
Azt hiszem, semmi mást nem mondtam. És nem hallottam semmi mást, mint rettenetes recsegést, amely alapjaiban rázta meg világunkat. Kétszázhetven kilométeres sebességgel nekiütköztünk a földnek.”

A szövegrészlet Rónay György fordítása.