Egy pár héttel ezelőtti vasárnapon a tévé előtt ragadtam, és végignéztem, ahogy a legendás Mjölnir megsemmisül a halál istennőjének kezei között. Negyedjére. Ennél többször kevés alkotását láttam a Marvel mozis univerzumnak (MCU). Persze ha összeadnám a kapcsolgatás közben elkapott jeleneteket, mondhatnám, hogy mindet láttam legalább négyszer. És akkor még ott vannak azok az alkalmak is, amikor az előkészületben lévő könyveink miatt moziztam, de az csak látszólag filmnézés. Az vadászat.
Nem is nagyon tudom, mi jelent nagyobb kihívást: a bizonyosság, hogy egy-egy mondat elhangzott a több mint húsz Marvel-mozi valamelyikében, de nem emlékezni, melyik filmben és hol, vagy abban biztosnak lenni, hogy nem hangzott el egyikben sem, így a vonatkozó mondattal egyedül, vagyis filmes segítség nélkül maradunk. Ezekből az élményeimből született az a kisördög, aki, ha feltűnik a Marvel-logó, máris rutinosan a vállamra telepszik, hogy attól kezdve bármelyik pillanatban felriadhasson, és felriasszon engem is. Emlékszel a Kapitány és a Tél Katonája első bunyójára? Ez a rész nagy kedvenced, koncentrálj, csak tudni akartam: emlékszel-e, amikor a Képes Útmutatóhoz négy és fél óráig kerested az interneten Bucky felszerelésének magyar megfelelőit? Vajon mindet megtaláltad? És amikor a Minden ami Marvel készítésekor a kollégáiddal napokig gondolkodtatok egy huszadrangú szereplő nevének három lehetséges írásmódján? Az volt a dilemma, hogy ugyan nyelvtanilag a második a helyes, de a rajongók a harmadikat szokták meg. Azokban a pillanatokban is olyan nagyon szeretted a Marvelt?
Egyébként igen, olyankor is szeretem a Marvelt. Sőt, mióta ilyen témájú könyveken dolgozhatom, jobban értékelem, mint azelőtt. A képregényes univerzum méretével kapcsolatban elfogadtam, hogy felfoghatatlan, valamint annyira szerteágazó, hogy a Fontos Szakmai Kérdésemre lehet, hogy csak egy tizenkét éves Britannia Kapitány-rajongó tudna felelni, aki történetesen a világ másik végén él, mert ő az egyetlen, aki olvasta pont azt a füzetet, amiben ott a Válasz. A filmek alkotta franchise-t pedig – sok minden egyéb mellett – egy tornász hátborzongatóan hosszan kitartott, bravúros pózának tartom, amit ha bárki más próbálna utána csinálni, csonttörés lenne a vége.
Ezeknél már csak az érdekesebb és inspirálóbb, hogy amiben ma olyan sokan örömünket leljük, az azoknak az író- és rajzasztal fölött görnyedő, valódi elismerést csak szűk körben szerző alkotóknak köszönhető, akik azon törték egykor a fejüket: Lehet egy vak ügyvédből utcai igazságosztó harcos? Lehet egy sánta orvos titokban a mennydörgés istene? Vajon megfelelő jármű a szörfdeszka egy világok közötti utazásra induló hírnöknek? Nem igaz, hogy a szuperhősök történetei eredendően bugyuta gyerekmesék lennének, de az igen, hogy fontos alkotóelemük a szándék, hogy beteljesüljenek az álmok. Van, aki szupererőre vágyik, van, aki barátokra, ravaszságra, kütyükre vagy gyógyulásra. Ha nem kaphatod meg, amit szeretnél, hát keresel valakit, aki már birtokolja; ha kell, megrajzolod, ha kell, megveszed a róla szóló képregényt. Nem csoda, hogy a Marvel filmjei működnek, hiszen sok eszközt szemtelenül jól használ: a tempót, a hatalmas történetívet, a látványt, a humort, a castingot. De hogy a szuperhősökre miért rezonálunk ennyire és mit hívunk be velük az életünkbe, az elgondolkodtató.
És nem úgy tűnik, mintha egyhamar vissza akarnánk őket lökni a feledésbe. Rengeteg cikk találgatta a Végjáték után, mi lesz a következő nagy korszak, merre fordítja fejét a popkultúra. Ebben az időpillanatban még úgy látszik, leginkább semerre. A Marvel-univerzum régi versenytársainak többsége kiesett: lezárultak a nagy sagák vagy végleg lemaradtak. Új kihívót pedig még nem látni a horizonton. Félreértés ne essék, jönnek nagy és izgalmas produkciók, filmrajongóként alig várom, hogy lássam őket, de semmi sem épül. Amíg nem születik egy olyan erő, amilyen anno maga az MCU volt, addig a Marvel saját magával fog versenyezni, és ezt teljes biztonsággal teheti. Az évtizedes építmény stabil, tövében gond nélkül letáborozhat a negyedik fázis, a sorozatok, az Eternals, és gyakorlatilag bármi, amit kitalálnak.
Ennek a stabilitásnak az alappillére az éppen ezekben a hetekben nyolcévessé vált Bosszúállók. Sokan láttuk az azt megelőző filmeket is, de nem hiszem, hogy mindannyiunknak összeállt, milyen projektbe vágott a Disney, míg a legelső cross-over meg nem valósult. Mostanra kutatások tárgya lett, milyen óriási befolyást gyakorolt a filmgyártási és -fogyasztási szokásokra, a popkultúrára, a mainstream trendekre ez a film, a nézőkön viszont azonnal mérhető volt a hatás. A Bosszúállók-filmeken rendre tapasztalható volt, milyen, amikor egy kisebb tömeg egyszerre jön rá egy összefüggésre, egyszerre nevet felhőtlenül, egyszerre csöndesedik el, mert nem tudják, van-e visszaút abból, amit láttak. A betervezett filmek, sorozatok okosnak, érdekesnek és ambiciózusnak tűnnek, de a legnagyobb jóindulat és reménykedés mellett sem hiszem, hogy bármelyik is meg tudja ismételni az élményt, amelyet a tíz évig épített feszültség után az utolsó két Bosszúállók-film adott nekünk.
Ez a dicső múlt. Ami a jövőt illeti… ahhoz a jelenen keresztül vezet az út. Könnyű úgy érezni, mintha kivették volna a kezünkből az eszközt, amivel a sorsunkat kovácsoltuk. Hogyne éreznénk így magunkat, ha még egy isten sem tudta megakadályozni, hogy maga a Mjölnir megsemmisüljön. Ezt csak én magam négyszer láttam a saját szememmel. A visszatérését azonban legalább ennyiszer néztem meg. Úgyhogy meg fog történni, mindannyiunk kezébe vissza fog repülni a fegyver, de addig is, amíg erre várunk, használjuk ki az időt. Nézzük újra a filmeket, amelyek valaha feltöltöttek minket, olvassunk Marvel-könyveket , próbáljuk ki a képregényeket. És mikor majd végre újra lehet ilyet csinálni: akkor gyülekező a mozinál!
Horváth Vivien