A 20. század egyik legmeghatározóbb gyerekkönyvíróját sokáig érte az a vád, hogy csak egy „Schreiberling für Kinder”, vagyis „gyerekeknek firkáló”, aki a műveibe menekül a valóság elől. Könyvei ennek ellenére (vagy pont ezért) sok millió példányban keltek el világszerte, munkásságát 41 irodalmi díjjal jutalmazták. Nálunk leginkább a Gombos Jim és Lukács, a masiniszta, a Momo és a Végtelen történet szerzőjeként ismerjük. Már 13 éve nem volt köztünk a nagy német mesélő, amikor 2008-ban Julia Voss a Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain rámutatott, milyen gazdag irodalmi, kulturális és történelmi utaláshálója van Ende első regényének, a Gombos Jim és Lukács, a masinisztának. Mára kijelenthetjük: Michael Ende neve fogalommá lett.
Tükör a tükörben
Michael Ende édesapja szürrealista festő volt, s bár a Harmadik Birodalom nemkívánatos személynek minősítette, titokban tovább alkotott. A fiú gondolkodását így egyszerre formálta a német kortárs művészet (apja társaságához tartozott többek között Bertolt Brecht és Paul Klee is) és a náci ideológia kibontakozása. Később Ende a Tükör a tükörben című könyvét édesapjának ajánlotta; a misztikus, labirintusszerű elbeszélések több helyütt felidézik Edgar Ende festményeit. Michael Ende a szürrealizmus jegyében hagyta szabadon kószálni a gondolatait, a Gombos Jim-történetek születéséről például ezt mesélte: „Leírtam az első két mondatot, és fogalmam sem volt, miként fogom folytatni a történetet.” Ez a fajta szellemi szabadság kellett ahhoz, hogy Ende művei a gyerek- és a felnőttirodalom határán egyensúlyozzanak és mindenkihez szólni tudjanak.
„Ha nagyon belemerülök az egyszeregybe, akkor tönkremegy a fantáziám” – idézik gyakran Endét, aki ezzel magyarázta, miért nem akart tanulni. De persze ennél komolyabb ellenérv volt a kor ideológiai nevelése. Michael 1936-ban abban a náci Németországban lett kisiskolás, ahol a tanítás katonai rendben zajlott, és mindennél fontosabb szerepet kapott a biológia, azon belül is a náci fajelmélet oktatása.
Mire gimnazista lett, már a kamaszokat is besorozták, alig 24 órás kiképzés után pedig a háborúba küldték őket. Ende három osztálytársa meghalt szinte rögtön azután, hogy a frontra került. Amikor ezt megtudta, széttépte a behívóját, Münchenbe szökött, és beállt a náciellenes Bajorországi Szabadságfronthoz. (A témához szívből ajánlom Taika Waititi Jojo Nyuszi című filmjét – Ende biztosan szerette volna bizarr humorát!)
Az 1970-es években, amikor a Gombos Jim és Lukács, a masiniszta és a Momo világsikere anyagi jólétet biztosított számára, Ende hozzáfogott gyerekkori álma megvalósításához. Feleségével belevágott egy kastély felújításába. Sajnos a pénzük előbb elfogyott, mint hogy lakhatóvá vált volna a hely, így kénytelen volt az ingatlant el-, ezt az álmát pedig feladni.
(Fotó: Christine Meile)
Ende és a teknősök
Amikor arról faggatták, miért játszanak a műveiben fontos szerepet a teknősök, Ende azt válaszolta: szinte tudattalanul kerülnek a művekbe. A mítoszokon túl személyesen is kötődött hozzájuk, a mediterrán szárazföldi teknős volt a kedvence, mivel az „tökéletesen haszontalan”. Ennek az állatnak nincs se barátja, se ellensége, nem használ és nem is árt senkinek. Csak van. Ende szemében a teknős testesítette meg a haszonkereső, anyagias világ abszolút ellentétét, és ettől máris rokonszenvet keltettek benne. A képek tanúsága szerint erősen kötődött hozzájuk, de hogy Ende tartott-e az otthonában teknősöket, még a Gombos Jim-történetek nagyszerű fordítója, Tapodi Rika sem tudta kideríteni.
Így csak feltételezhetjük, hogy a Gombos Jim és a Rettegett 13-ból megismert Ubulusz nevű teknökköt („a teknökk egy olyan tengeri lény, akinek teknő van a hátán, mint ahogyan a teknősbéka is egy olyan béka, amelyiknek teknő van a hátán”) Ende egyik saját teknőse ihlette. Az viszont tény, hogy Gombos Jimet, a sötét bőrű „lelencgyereket” valós személyről mintázta a szerző. Az 1820-as években egy kereskedő egyetlen gyöngyház gombért vett meg egy tízéves fiút a dél-amerikai Tierra del Fuego-szigetcsoporton. Orundellico így gyerekként Angliába került, ahol Jemmy Buttonként (jelentése: gomb) évekig a társasági és tudományos élet látványosságának számított. Később, amikor visszatért Patagóniába, a hajójuk kitérőt tett a Galápagos-szigetekre is, mert az egyik utas épp oda tartott. Ő volt Charles Darwin, aki Egy természettudós utazásai címmel megírta a találkozásukat is.
Ende valóságosról mintázott és kitalált mesés alakjai remekül megférnek egymással, ahogy a történetei helyszínéül is bátran választ létező és képzeletbeli földrajzi helyeket. Sőt a valós helyszíneknek is jut általában egy „endei csavar”, ahogy a hősei például megtalálják az Antarktiszt, a Harmadik Birodalom ideológiájában fontos szerepet játszó Déli-sarkvidéket, amit a náci faj tökéletes lakhelyeként írtak le egykor, ám Ende könyvében ez Jim, a fekete lelencgyerek mesés királyságává válik. Hiszen Michael Ende mindig úgy gondolta, „az egész világ egy nagy történet, mi meg a szereplői vagyunk”.
Balázs Eszter Anna