Egy dupla fenekű bőrönd. Mengele bőröndje, ami két történetet rejt. Pontosabban Josef M. két halálát. Gyurkovics Tamást, a Kalligram Kiadó szerzőjét arra kértük, mondja el, szerinte szabad-e fiktív történetet írni a halál angyalaként emlegetett SS-tisztről, Josef Mengeléről, az auschwitzi koncentrációs tábor orvosáról.
Gyurkovics Tamás írása a Nyugati tér blognak
Számomra is csak utólag, a Nyugati tér blog felkérése után vált világossá, hogy a Mengele bőröndje írása közben voltaképp három kérdés körül keringtem. Mi a valóság és fikció helyes aránya? Milyen módon számoljak el az „önkényeskedéseimről” az olvasónak? Hogyan viszonyuljon a regény a Mengele-szakirodalomhoz, annak konszenzusaihoz és vitás pontjaihoz?
A Mengele bőröndje két „könyvében” kétféle fikció a meghatározó. Kezdem a végéről, mert az az egyszerűbb. A második, Jeruzsálem című részt – nevezzük így – az evidens fikció működteti. Köztudomású ugyanis, hogy Josef Mengelét nem fogták el és nem állították bíróság elé, szabad emberként halt meg, legalábbis jogi értelemben. Ezzel a „mi lett volna, ha” típusú alternatív befejezéssel szemben őszintén szólva nemigen voltak skrupulusaim. Nem csak azért, mert voltaképpen a valósághoz közeli fikcióról van szó, hiszen az Eichmann-per jogi koreográfiáját követtem, annak az eljárásnak a bíráit, ügyészeit, védőit és – részben – tanúit sorakoztattam föl Mengelével szemben is. (A Moszad terve valóban az volt, hogy ügynökei Eichmann után Mengelét is elfogják Argentínában, ő pedig épp a tervezett akciót észlelve oldott kereket. Mindez könnyedén történhetett volna fordítva is: Mengele kerül ügynökkézre és Eichmann bujdosik évtizedeken át Dél-Amerikában.) Regényem második része azon az elképzelésen alapszik, hogy a történelem az 1962-es útelágazásnál nem a valóságos, hanem a lehetséges irányban halad tovább. Igazán nem szeretném magam Tarantinóhoz hasonlítani (illetve szeretném, de nem jönnék ki jól belőle), de ő még radikálisabban él az evidens fikció eszközével, amikor a Becstelen brigantyk nagyjelenetében megöli Hitlert, és ezzel tolja helyre a kizökkent időt.)
Egy szó, mint száz, a regény második részének fikciója miatt nem nyugtalankodtam. Azért a perfejezet megírásánál így is akadt valami, ami komoly dilemmát okozott. Azt tudtam, hogy csak a valódi tanúk eredeti vagy hitelesen rekonstruálható vallomásaira építhetek, azon viszont sokáig gondolkodtam, ők vajon az eredeti nevükön vagy finoman megváltoztatott, fiktív névvel szerepeljenek-e a könyvben? (Ahogy azt tettem a Migrén című regényemben, ahol Spiegel Ernőből – épp a fikció nem is nagyobb aránya, inkább másféle jellege miatt – végül Spielmann Ernőt csináltam.)
Utóbb olvastam, hogy kiváló regényében, az Orgiában Zoltán Gábor hasonló dilemmával szembesült, amit ő végül úgy oldott föl, hogy az elkövetők nevét meghagyta, az áldozatokét viszont, kegyeleti okból, megváltoztatta. Érdekes, hogy ugyanannak a dilemmának – a szándékok hasonlósága ellenére – mennyire eltérő föloldásai lehetnek. Én az áldozatokat, tanúkat eredeti nevükön szerepeltetem a könyvben, de, ha szabad mondani, ugyanazon okból, amiért Zoltán Gábor megváltoztatta azokat. Kegyeletből. Emléket akartam állítani Mengele néhány áldozatának, akiknek jelentékeny része egyébként honfitársunk volt.
Valódi dilemmát a regény első, Bertioga című része okozott. Ott ugyanis nem evidens, hanem sokkal rejtőzködőbb fikciót használtam: a rekonstruált Mengele-biográfia lyukait töltöttem ki fantáziával. Ilyen lyuk pedig korántsem csupán kronológiai jellegű akadt, hanem, mondjuk így, pszichológiai is. A regény egyes szám első személyben beszél, maga Mengele narrálja a történetét. Ez a belső nézőpont megoldott számomra egy hatalmas problémát: megakadályozta, hogy én, Gyurkovics Tamás, akarva-akaratlan kiszóljak a regényből, ítéletet mondjak a protagonistám fölött. Ugyanakkor okozott egy másik, nem kevésbé jelentőset. Egy narcisztikus ember, egy háborús bűnös nézőpontján és csak azon (!) keresztül mutathattam meg a történetet, ami így könnyen kaphatott (remélem: kaphatott volna) apologetikus, de legalábbis a bűnt relativizáló árnyalatot.
A „költői szabadsággal” így azután épp azokon a pontokon éltem a leginkább, amelyeknél ezt a csapdát igyekeztem elkerülni: a Mengelére reflektáló környezet bemutatásában, a regény főszereplője által el nem beszélt múlt és jelen mellékszereplők általi elbeszéltetésében.
A regény szereplőinek túlnyomó többsége itt, az első „könyvben” is valóságos figura, aki a saját nevén vagy ahhoz nagyon hasonló néven szerepel. Tetteiket és szavaikat, gondolataikat, szokásaikat és ízlésüket azonban tőlem kapták. Karakterüket legtöbbször nem annak megfelelően, hanem éppen annak ellenében építettem fel, amilyennek magukat a korabeli sajtóban vagy később, a történészek kérdéseire válaszolva igyekeztek megrajzolni. Okkal feltételeztem ugyanis, hogy hazudtak, Mengele halálát követően éppúgy, mint életében.
Nem akartam tényregényt írni, és főleg nem akartam történelmi dolgozatot. Hiteles regényt akartam írni: követni Mengele dél-amerikai életének fontosabb stációit – időrendi, földrajzi és dramaturgiai értelemben is. Ezért fontos volt számomra, hogy az önkényes változtatásokkal, a „valóságtól” való eltérésekkel darabra el tudjak számolni az olvasónak. Az persze nem volt egyértelmű, hogyan.
Ezért született például a Szerzői utószó, amelyet ma már, azt hiszem, nem tennék a könyvbe. Sokan ugyanis a regényszöveg részeként olvassák, ezt pedig nem akartam, hiszen ebben már én beszélek, én ítélkezem; a regényt meg ettől mindvégig mentesíteni akartam. És igyekeztem-igyekszem elszámolni a „szándékos pontatlanságokkal” a különféle interjúkban vagy a mostanihoz hasonló beszédhelyzetekben is. Ilyenkor kötelességtudón elmondom azt, hogy Stammerék (Mengele magyar bújtatói) a valóságban mindszentiek, Csongrád megyeiek voltak, csak én csináltam belőlük partiumi magyarokat, mert írni akartam a szatmári svábok SS-be való berukkol(tat)ásáról. El szoktam ilyenkor mondani, hogy Mengele anyja a valóságban már kevéssel a háború után meghalt, csak én „tartottam életben” még néhány évig, a karakterébe ugyanis több szereplőt, sokszor az egész günzburgi Mengele-klánt belegyúrtam. És el szoktam mondani azt is, hogy a könyvben olvasható leveleket ától cettig én írtam, az eredeti korrespondenciának ugyanis ma csak egy töredéke hozzáférhető. Többségük, Mengele naplójával egyetemben, magántulajdonban van vagy megsemmisült. Ha egyszer mégis olvashatók lesznek, talán majd új regényt kell írni Josef Mengeléről.
Remélem, addigra a Mengele bőröndje harmadik kiadása elfogy az üzletekből.