Extra Dry – jön az új Cserna-regény!


Mindig nagy élmény, amikor valami újdonságot kapunk Cserna-Szabó Andrástól. A 2018-ban újra kiadott Puszibolt volt az első könyve a Helikon Kiadónál, ezt szorosan követte Az abbé a fejével játszik című újdonság. Tavaly a kilenc új írással bővített Mérgezett hajtűk című esszékötet mellett egy nagyobb fába is belevágta a fejszéjét: Kövi Pál Erdélyi lakoma című tradicionális, gasztroirodalmi szakácskönyvét szerkesztette újra – a recepteket érintetlenül hagyva, az eredeti kötet esszéit cserélte kortárs szerzők írásaira –, közben pedig szerkesztőként olyan sikerkönyvek útját egyengette, mint Bödőcs Tibor első könyve és Kőhalmi Zoltán nagyszerű skandinávkrimi-paródiája.

Most pedig örömmel tudatjuk, hogy Cserna-Szabó András hosszú idő után új regényt írt Extra Dry címmel. A könyv igazi fekete komédia, a történet középpontjában Aladár és Erika keserű válása áll, miközben megismerjük a körülöttük felbukkanó furcsa karakterek sokaságát és elképesztő életútjaikat napjaink Magyarországán. A regényben nemcsak a jelen, a múlt is fel-felbukkan: nyilasterror és Kádár-korszak, az ötvenes évek csengőfrásza és középkori török kínzási módszerek. A június 10-én megjelenő Extra Dry már előrendelhető, virtuális bemutatójára a jövő heti Margó Fesztiválon kerül sor, most pedig egy exkluzív részletet olvashattok ízelítőül.
Proszit!

„Az arcbőröm elég sima, ránc még nem nagyon van rajta, ősz hajszálam sincs (ha van, rögtön kitépem). A frizurám rendezett, divatos, a homlokom fölött jobbról balra fésült. A szemem barna, naponta borotválkozom, a fülzsírt minden reggel pálcikával távolítom el. Naponta kétszer mosok fogat elektromos fogkefével. Nem vagyok különösebben jóképű, de csúnya sem. Mint már említettem, átlagos vagyok, minden szempontból átlagos. Soha nem tűntem ki semmiben. Semmi nincs, ami az életemben nem átlagos. Kivéve a feleségemet. Erika ugyanis átlagon felüli szépséggel bír. Szikrázóan gyönyörű, és ez nemcsak az én véleményem, hanem a külvilágé is. Sokszor kicsúszik mások száján: »Ez a csaj tényleg a te feleséged?« Nem nézik ki belőlem. A nejem természetes vörös és göndör hajkoronája, bájos arca, zöld macskaszeme, tökéletes alkata, átlagon felüli mellei, formás lábai általában megbűvölik a férfiakat. Néha még a nőket is. Ehhez hozzá kellett szoknom az évek során. Mint ahogy ahhoz is, hogy a legtöbben csak úgy hívnak: »Erika férje«.

A nappaliban megterítettem, közben a gyerekek virslit, mustárt, sós kiflit, paradicsomot és teát kaptak a konyhában. Vacsora után elküldtem őket fürdeni és aludni. Kicsit boroztam egymagamban a konyhában, mert Erika késett. Késett, de nem hívott fel, hogy késik. Sőt, még egy esemest sem küldött, hogy késik. Csak úgy késett, hívás és üzenet nélkül. Miközben vártam, lassan lecsúszott egy üveg chilei vörös. A feleségemet az is idegesíti, hogy én a Lidlben vásárlok olcsó külföldi borokat, szerinte megengedhetnénk magunknak, hogy drága hazai borokat igyunk. Azt mondja, rendelhetnénk a Bortársaságtól különféle borválogatásokat. És azt is mondja, van egy ismerőse a munkahelyén, aki ezt csinálja, és rendkívül elégedett a Bortársaság borválogatásaival. Na hiszen, egy ismerőse!

Erika kilenc után érkezett. A piros kabátjában, ami szerintem nagyon izgató. Nem egy keddi kabát, maradjunk annyiban. Az előszobában a tükör elé dobta vörös retiküljét meg a kulcscsomóját. Megpróbáltam lesegíteni a kabátját, de nem engedte. Tiszta ideg volt. Azt mondtam neki éneklő hangon: »meg-le-pe-tés«. Eltorzult az arca.
– Hagyj békén! – mondta durván. – Kurvára nincs szükségem meglepetésre, kivagyok, mint a hulla, csak forró fürdőt akarok, semmi mást, aztán már megyek is aludni. Ott álltam leforrázva.
– De hát a vacsora!
Bevezettem a nappaliba. Hangulatvilágítás. A lazacon kívül már minden az asztalon volt. Damasztabrosz, pezsgő, saláta, gyertya, virág. Ahogy kell. A házasságiválság-kezelés ezen módja eddig mindig bevált.
– Jaj, Aladár, ne most, kérlek, ne most! Szétrobban a fejem! Különben is ezerszer elmondtam már, gyűlölöm a meglepetéseket. A nagybátyám a hatvanötödik születésnapjára rendezett meglepetésbulin halt meg. Annyira meglepődött, amikor a sarki kocsmába belépett, és hetvenen énekelték Halász Judittól azt, hogy »Ez a nap más, mint a többi, ezt te is jól tudod«, hogy azonnal szívinfarktust kapott. Mondjuk, nem csodálkozom…

Erika bezárkózott a fürdőszobába. Hallottam, ahogy a gyógyszeres fiókban kotorászik, folyatja a kádba a vizet. Kopogtattam a fürdőszoba ajtaján, pár perc múlva résnyire kinyitotta, és azt kérdezte gorombán:
– Mit akarsz?
– Legalább egy pohár pezsgőt igyunk.
– Mér, mit ünneplünk?
– Hogy kedd van, és hogy szeretjük egymást.
Idétlenül vigyorogtam. Erre még idegesebb lett.
– Semmi mást nem akarsz, csak leitatni, és aztán megdugni. Menjél a büdös francba.
Nem tagadtam, hogy megfordult fejemben a dolog, mármint a vacsora utáni szexuális aktus lehetősége, de hát mégiscsak házastársak vagyunk, ez, ugye, valahol normálisnak számít, mondtam. Vagy legalábbis normálisnak kéne számítania. Megint dührohamot kapott.
– Nem bírom tovább, Aladár, nem bírom! Nem elég, hogy dolgozom, mint az állat, húzom az igát, mint a barom, és akkor még itt van a nyakamban a háztartás, meg a gyerekek, meg a bevásárlás, meg a főzés, meg a takarítás, semmi énidőm nincsen, és akkor még este én legyek az ingyenkurvád, vegyek fel vörös csipkebugyit, legyek lepedőakrobata és engedelmes szopógép, kápráztassam el szexuálisan a férjecskémet. Nem bírom tovább, elegem van, bazmeg!

Ez a kirohanás azért volt nagyon igazságtalan, mert soha nem voltak átlagon felüli szexuális elvárásaim. Mikor abbahagyta az ordítozást, megint magára csapta a fürdőszoba ajtaját. A gyerekek minden bizonnyal felébredtek, de rendkívül diszkréten viselkedtek. Nem jöttek elő a szobájukból, hogy mi van már, mi ez a zaj. Egyrészt hozzá vannak már szokva a balhéhoz, másrészt örülnek, ha minél kevesebbet kell velünk kommunikálniuk. Ezt megértem.

Felbontottam a pezsgőt. Persze nem durrantottam ki a dugót, csak csendben kicsavartam az üvegből. Hallottam a halk csobbanást, ahogy Erika belefekszik a kádba. Láttam magam előtt meztelen, vizes testét. Nem akartam dörömbölni, inkább felhívtam telefonon. Nagyjából öt méterre volt tőlem.
– Hülye vagy, miért hívsz fel?
– Gondoltam, beszélgessünk. Mégiscsak házasok vagyunk.
– Nem akarok beszélgetni, fáradt vagyok. Hagyjál békén. Fürödni akarok.
– Mit szólsz a tükörhöz?
– Miféle tükörhöz?
– Hát az új tükörhöz a fürdőszobában. A régi eltörött.
– Őszintén szólva, leszarom.
– Elmondanád normálisan, mi bajod van? Történt valami a melóhelyeden?
– Nem történt semmi. Csak a szokásos. Idióta barmok. Jönnek terápiára, és nem tudják abbahagyni az ugatást. Lejár az egy óra, de ezek csak pofáznak, nem lehet őket kibaszni a szobából, már azt hittem, ott fogok aludni. Az egyik másfél órán keresztül bőgött, hogy nem tudja feldolgozni a Mikulás eltűnését… Felnőtt ember, és ott bőg nekem, ömlik a könnye, egy doboz zsepit elhasznált.
– Jó, de min borultál ki ennyire?
– Ezek perverzek, bazmeg. Mindegyik kibaszott beteg perverz, aki terápiára jön. Elhányom magam tőlük. Mér kell ezt nekem hallgatni? Talán ha többet keresnél, nekem nem kellene dolgozni.
– Mér, volt ma valami extra?
– Szerinted az extra, ha egy faszkalap, konkrétan valami vezérigazgató, másfél órán keresztül, aprólékos részletességgel elmeséli nekem, hogy nyilvános vécékbe oson be, hátha valaki otthagyta a kábelt a porcelánon, és ő erre izgul fel?
– Fújj, ne már! Tényleg? Ki ez a kretén?
– Nem fontos. És tudod, hogy neveket nem mondhatok. Nem sokat tudok róla, még csak egyszer volt nálam. Vállalata van, azt hiszem, import-export. Elég jól megy. Tudod, főleg Kína.
– És mit csinál utána? Úgy értem, ha megtalálta a kábelt a porcelánon…
– Mit csinálna? Szerinted mit szoktak csinálni a felizgult, álló faszú perverz csávók?
– Mit?
Hallottam, ahogy Erika sietve kiugrik a kádból, felcsapja a vécé tetejét, és belerókázik. Többször egymás után, fájdalmasan, szinte ordítva.”