Sándor Erzsi úgy tud mesélni, hogy már az első mondatával beránt a történetébe, hogy amikor az véget érjen, akkor se eresszen, hanem veled maradhasson. Így mondta el a fia történetét – Szegény anyám, ha látnám –, akit látássérültként úgy nevelt fel, mint ha látó lenne. Így mesélt az anyjáról –Anyavalya –, aki egyedül nevelte őt. És ilyen a vidéki teátrum színésznőjének #metoo-sztorija – Meddig jössz – a 90-es évekből.
És most kaptunk tőle egy újabb rendhagyó történetet, ami újra nagyon személyes: anyák napi számvetés a karantén idején.
Sándor Erzsi írása a Nyugati tér blognak
Ezen az anyák napján számot vetek azzal, hogy a gyerekeim évek óta nem élnek velem, így aztán most, a karantén idején hálát adok az istennek, hogy nem akkor tört ki a járvány, amikor még iskolába jártak, én dolgoztam, közben valamilyen párkapcsolatot is bonyolítgattam magam körül akár az apjukkal, akár az apjuk után. Ezen az anyák napján számot vetek azzal, hogy szerencsésnek érzem magam, amiért nem menekülök el előlük a lakásból bármilyen ürüggyel, hanem nincsenek is velem, és ez jó. El sem tudom képzelni és voltaképpen nem is akarom, milyen lett volna húsz éve egy napunk karanténban, online tanulással, laptopon való veszekedésekkel, kontakthibás fülhallgatókkal, a szobákból egymásba folyó kiabálásokkal, kutyákkal, macskákkal, gitárgyakorlással, tévésorozatokkal.
Húsz évvel ezelőtt, amikor az egyik gyerekem 15, a másik 12 éves volt, mindennap fél hatkor keltem, és amíg a frissen lefőzött kávét ittam, élvezhettem a magamra szánt, nekem jutott saját időm. Utána ébresztenem kellett, reggelit adnom, tízórait készítenem, és rohanni, mert ha hét óra kilenc perckor nem ültünk a kocsiban, beelőzött a kukásautó, és akkor mindenki elkésett mindenhonnan. Az autóban ott voltak a kutyák is, mert csak a gyerekek szétszórása után jöhetett az ő sétájuk, ami nekem pontosan olyan munka volt, mint bármi más, amit csinálni kellett, például a kétféle ebédet, amikor visszaértem a lakásba a gyerekszétszórás és a kutyakiöntés után. Kétfélét, mert amit az egyik megevett, azt nem ette a másik, és fordítva. Ez nem lett volna másképp karantén idején sem.
Ezen az anyák napján számot vetek azzal, hogy akármennyit is röhögtünk együtt alapesetben, egy ilyen karantén egymásnak feszített volna bennünket. Az, hogy nem tudjuk, mennyi időre kellene kalibrálnunk a türelmünket. A parttalan tolerancia szépen felőrölt volna mindhármunkat. Olyan dolgokért ostorozom magam, amelyek nem következtek be, de amelyekről simán elképzelem, hogy megtörténhettek volna. Benne van a repertoárunkban.
Már a kezdetekkor is gyanús voltam magamnak. Sokszor hálát adtam a természetnek, amiért az imprintinget kitalálta, és így nem kellett minduntalan bizonygatnom a gyerekeimnek a saját felnőttségemet, mert bíztak bennem, az egyik ráadásul vakon is. Magamnak már kevésbé tudtam elszámolni ezzel. Nem voltak családtervezve, elképzelve, tudatosan végiggondolva, csak úgy megtörténtek velem. Lettek, mert így alakult, és abban bíztam, hogy ha már évek óta elkötelezetten felelősséget tudtam vállalni Misiért, a tacskómért, akkor alighanem rendes anya leszek. Homályosan körvonalazódott csak a „rendesség” fogalma, ami aligha lehet más egy gyerekkel, mint egy kutyával. Nyilván nem bántok, nem ártok, valamennyire figyelek, és a szobatisztaságon kívül aligha fogom megtanítani bármire, aztán simán átpasszolom az anyámnak, ha útban van, mert programom adódik. Az anyámról tudtam, hogy felnőtt, mert amikor még feltűnhetett volna a felnőttségének totális hiánya, én is imprintingben voltam vele – az ő legnagyobb szerencséjére. Mire a gyerekeim megszülettek, az anyám megbízható, rendes anyának volt mondható. Nem ártott, nem bántott, figyelt, és nem tett felelőssé, ha elbaltáztam valamit. Ez utóbbi elég fontosnak látszott ahhoz, hogy észrevegyem és megjegyezzem. Nevezhetnénk akár nevelésnek is. Vagy minimálprogramnak, mert nem hiszem, hogy ennél többet valaha is gondoltam volna erről.
Ezen az anyák napján, amikor egyedül ülök itthon a kutyákkal és macskákkal, olvasgatom a Facebookon a szeretettől nedvedző posztokat, amikből megtudom, hogy mindenkinek a legjobb anyja volt vagy van, el kell tűnődnöm, hogy tőlem meg anyaként éppen ennyi telt. Nem hoztam áldozatot értük, nem tettem meg mindent erőmön felül, néha a saját boldogságom és a karrierem is fontosabb volt náluk. Biztosan számíthattak rám, ha baj volt, legfeljebb azt mondtam, hogy nekem se jut semmi értelmes az eszembe. Biztonságban is lehettek velem, bár ezt meg néha felülírta a rák, ami azért elbizonytalanítja az ember anyai sebezhetetlenségébe vetett hitét. Végül is megmaradtam, ami sok szempontból leegyszerűsítette az életet, de egyúttal gyanússá is tette; bármikor történhet valami, ami minden tekintetben aláássa a vélt nyugalmat. Résen kell lennünk.
Mindennek ellenére tudunk együtt és egymáson röhögni, szeretünk egymásnak dicsekedni magunkkal, büszkék vagyunk egymásra, és minden körülmények között megvédjük egymást. Közben le tudtunk válni, el tudtunk költözni, tudunk nem beszélgetni, nem összejárni, kihagyni családi ünnepeket, nem telefonálni, és előfordul, hogy ha a telefonom kijelzőjén szokatlan időben meglátom valamelyik gyerekem nevét, belém áll a frász, hogy baj van, és meg kell oldanom valamit. Olyankor szeretném nem fölvenni, de fölveszem.
Ezen az anyák napján, amikor az egyik gyerekem egy doboz bonbonnal állított be, a másik egy kis fokhagymás kecskegomolyával, majd a karanténfegyelmet nem sértve sietve távoztak, számot kellett vetnem azzal, hogy nagyjából ennyit tudok anyaságból felmutatni. Narancsos-csokis bonbont fokhagymás kecskegomolyával. És akkor szeretetről még szó sem volt. Vagy éppen csak arról, ami ilyen.
2020. május 3.