A veszteség mindannyiunk életének elkerülhetetlen velejárója. Gyászolunk, ha egy szerettünk meghal. Gyászolunk, ha elvesztünk valamit, ami hosszú időn keresztül a mindennapjaink része volt. David Kessler gyászszakértő szerint a jelenlegi karanténidőszakban is hasonló érzelmek munkálnak bennünk: elvesztettük közös biztonságérzetünket, és olyan változások előtt állunk, amelyekről még nem tudunk semmi biztosat.
Ezért most 5 olyan könyvet ajánlunk nektek, melyek középpontjában a gyász és annak feldolgozása áll. Ezek a történetek kézen foghatnak és segíthetnek saját helyzetünk átértékelésében, hogy új nézőpontokat találjunk, és ami talán a legfontosabb része a gyászfeldolgozásnak: megtanuljuk elfogadni az elfogadhatatlant.
Sigrid Nunez: A barát
(Libri Kiadó, fordította: Hoppán Eszter)
Az amerikai Sigrid Nunez kötetének címe, A barát kettős jelentéssel bír: vonatkozik arra a barátra, akit a narrátor elveszít, és arra a barátra is, akire e veszteség feldolgozása során szert tesz. Az elbeszélő középkorú nő, jellegzetes New York-i értelmiségi, aki kreatív írást oktat az egyetemen, s aki mentorának, korábbi szeretőjének és szerelmének öngyilkosságát próbálja feldolgozni.
A kötet mottója szerint „Nem remélheted, hogy gyászodban vigaszt meríthetsz az írásból”, a narrátor azonban a történet végére mégis megnyugvást talál. Ebben nem kevés szerepe van az elhunyt barát óriási kutyájának, Apollónak, akiről a férfi halála után senki sem akar gondoskodni. A nő, bár különösebben nem szíveli a kutyákat, magához veszi, hogy aztán együtt járják végig a gyász fázisait.
A barát egyszerre szívet tépő és szórakoztató. Bár központi témája a veszteség, a narrátor önreflexióiban megkapó öniróniával számol be életének hétköznapi és megmosolyogtató mozzanatairól is. Például arról, mit jelent a gyakorlatban, amikor egy óriási dán dog Manhattan közepén nekiáll elvégezni a dolgát. Szórakoztató irodalmi anekdoták, bölcs gondolatok irodalomról, írásról, olvasásról – ez teszi egyedülállóvá Apollo, a dán dog és gazdája megható történetét.
Max Porter: A bánat egy tollas állat
(Jelenkor Kiadó, fordította: Totth Benedek)
„Amikor a halál ránk rúgja az ajtót, hiába keressük a szavakat. Talán épp ezért találta ki Max Porter a Varjút, a gyász tollas madarát (állatát? valamijét?), hogy aztán elképesztő nyelvi és nyelven túli kreativitással rontson rá a regény elárvult és megözvegyült szereplőire, és persze ránk, a gyanútlan olvasókra. A Varjúnak nincsenek problémái a halállal, a gyásszal, a szavakkal. Gátlástalanul beszél (károg, káromkodik, ordít és nyikorog) az elbeszélhetetlenről, habozás nélkül hágja át a nyelv és a károgás konszenzusait (kár-kár-káromkodik, ha-ha-halandzsázik, por-por-porvokál). Nem csoda, ha az olvasó néha úgy érzi: ez most mocskosul túl lett tolva. Aztán lecsillapodik. Majd újra belegondol. És felteszi a költőit (tojást, pénzt, szavakat), hogy lehet-e máshogy beszélni erről (arról), aminek ennyire nincs semmi értelme? Szar és arany. Ürült beszéd. De van benne rendszar.” – Totth Benedek, a regény fordítója
Jü Hua: A hetedik nap
(Helikon Kiadó, fordította: Zombory Klára)
„Sűrű ködbe burkolózik a város, amikor bérelt szobámból kilépek, és araszolva elindulok az üres, nyálkás utcán. A hely, ahová igyekszem, a temetkezési szalon, legalábbis most ez a neve, régebben krematóriumnak hívták. Értesítést kaptam, hogy legyek ott reggel kilenc előtt, mert fél tízre vagyok előjegyezve hamvasztásra.” A világszerte ismert kortárs kínai író, Jü Hua már A hetedik nap első mondataival nyilvánvalóvá teszi: nemcsak az élet hasonlít egy hosszú utazásra, hanem a halál is. Hét napig legalábbis egészen biztosan eltart.
A regény főhőse, Jang Fej túlvilági életének kezdetén szembesül azzal, hogy a gazdagokat halálukban is előjogok különböztetik meg a nincstelenektől, és csak a temetetlen testek földjén egyenlő mindenki. Jü Hua megható szeretettel mesél regényében a modern Kínáról, hazájának folyamatosan változó társadalmáról, miközben visszatekintünk hősének életére, életének fordulópontjaira és meghatározó szereplőire, és vele együtt járjuk végig a gyász feldolgozásának lépcsőfokait egészen a megtisztító vagy éppen kegyetlen végkifejletig.
Carolina Setterwall: Reméljük a legjobbakat
(Park Könyvkiadó, fordította: Holländer Judit)
„Azért írtam olyan őszintén a kapcsolataimról és a fájdalmamról, mert ez érdekelt, és csak így tudtam beszélni róla. A gyász éveiben magányos voltam, és úgy tapasztaltam, hogy az én gyászom nem olyan, mint másoké. A könyvek és a filmek egészen más hangon szóltak erről a témáról. Úgy éreztem, az én gyászom sokkal »piszkosabb«. Szégyen, lelkiismeret-furdalás, bűntudat, tehetetlenség, szorongás és harag szennyezte. Rossz társnak, rossz anyának éreztem magam. Ezekről akartam írni. Arról, hogyan adhat egy negyvenes nő új értelmet az életének egy ekkora veszteség után, és hogyan birkózik meg azzal a felelősséggel, hogy egyedül kell felnevelnie a kisfiát” – válaszolta Carolina Setterwall egy újságíró kérdésére.
A Reméljük a legjobbakat elbeszélője végig jelen időben, egy fájdalmasan szép, egyedi hangvételű, sokkolóan őszinte vallomásos prózában beszél elvesztett társához, Akselhez. Felváltva idézi fel a múlt legszebb és a jelen leggyötrelmesebb pillanatait. Ez az oda-vissza séta az időben és az érzelmekben lehetővé teszi, hogy miközben a saját fájdalmáról ír, Akselről és a hozzá fűződő ellentmondásos érzéseiről is számot adjon. Hiszen nemcsak a szerelmét és a közösen megélt időt veszítette el, hanem az együtt eltervezett jövőt is. Az elbeszélő szinte berántja az olvasót Carolina világába, együtt lélegzünk, ott vagyunk vele, amikor az események megtörténnek, és nem utólag, tisztes és kényelmes távolságból, a kívülálló szenvtelenségével szemléljük kétségbeesett gyászát és lassú felépülését.
Rosemarie Eichinger: Esznek-e a halottak epertortát?
(Kolibri Kiadó, fordította: Nádori Lídia)
Vannak kultúrák, ahol a címadó Esznek-e a halottak epertortát? kérdés nem is kérdés, mert az elhunytak, bár fizikai valójukban többé nem léteznek, mégis az életünk részei maradnak. A mexikói halottak napja például legalább annyira az élet ünnepe, mint emlékezés az elhunytakra: az élők gazdagon terített asztallal, zenés-táncos mulatsággal várják az évente egyszer hazalátogató lelkeket. „Arrafelé aki meghal, attól még családtag marad. Nem szakadnak el tőlük csak azért, mert meghaltak. Érted?” Ezt a kérdést Emma, a regény tizenkét éves főhőse teszi fel új és egyetlen barátjának, Peternek. A kislány számára nem húzódik éles határvonal lét és nemlét között, mert az apja sírásó, és a házuk is közvetlenül a temető mellett áll. Itt nőtt fel, itt érzi otthon magát. Így talán nem is annyira meglepő, hogy a különc Emma könnyeden társalog az elhunytakkal, sőt egyfajta krónikásukként megírja földi és túlvilági életük történetét. Amikor egyik nap a temetőben beszédbe elegyedik Peterrel, a találkozás nemcsak az ikertestvérét gyászoló fiúnak lesz sorsfordító, hanem a kislányt is szembesíti eddig ki nem mondott kérdéseivel.
Az osztrák írónő díjnyertes kisregénye olyan kultúrkörben született, ahol a halottak nem ehetnek epertorát, mert nincs átjárás az élők és a holtak világa között, a halál tabu. A történet hús-vér karakterei, a humoros párbeszédek, az egyszerű, de szépirodalmi igényességű elbeszélői nyelv mégis megnyitja a lezárt határokat, és izgalmas felfedezőútra hívja a (nem csak) kamasz olvasókat.