Ma lenne a 27. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál nyitónapja. Ha minden a terveink szerint alakult volna, most bizonyára már a Millenárison lennénk, hogy megmutathassuk nektek tavaszi újdonságainkat, amelyekre hónapok óta készülünk, lehetőséget adjunk, hogy író és olvasó találkozhasson. Az idén azonban minden másképp alakult. Így mától kezdve nap mint nap virtuálisan látunk vendégül benneteket itt, a Nyugati téren. Nézzetek be kiadói műhelyeink kulisszái mögé, ünnepeljük most így a könyv és a szerzői jog világnapját.
Elsőként Sárközy Bence, a Libri Kiadói Csoport kiadási igazgatójának beköszöntőjét olvashatjátok.
A legcsodálatosabb könyvért nyúlok a polcomon: „Mélységes mély a múltnak kútja…”, olvasom újra, sokadszorra, amióta olvasó vagyok. Mikor először szédített meg ez a mélység, kamaszkoromban, talán csak a kút pereméig jutottam, mégis megfogadtam, nem barátkozom olyanokkal, akik nem tudják, melyik mű kezdődik ezzel a mondattal. Aztán persze alább adtam. De a József-regény velem maradt, tovább kísértettem a sűrűségét; talán épp azért, mert „minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk és tapogatózunk, a kezdeti alapok tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak, s mérőónunk elől, bármilyen kalandos távolságokba gombolyítjuk alá zsinegét, mindig újra és tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe”. Előtte is olvastam könyveket, utána pedig már szinte hivatásból, majd tényszerűen hivatásból. De mindig örömből, mindig ezt az izgalmas feneketlenséget keresve. A történetet, amely okosabb a szereplőinél és okosabb nálam is, túlárad szükségen, pózon, akaráson és ideológián: végtelen és szabad.
Ezzel a reménnyel fogok bele ma is egy-egy kéziratba. Megbocsátó lettem, ha kevesebbet kapok, de mindent megér, ha beváltódik a remény. Az olvasás magányos elfoglaltság, viszont az évek során a környezetemben egyre szaporodtak az olvasók; hivatásos és örömkönyvesek. Írók, szerkesztők, kritikusok, valamint a kapcsolódó jogokkal, szolgáltatásokkal, információkkal kufárkodó vállalkozók és politikusok. Ha a saját közegemből indulok ki, azt hihetném, mindenki olvas és mindenki ír, jelentőséget és hatalmat tulajdonítanak a könyvnek, amely szeretetet és gyűlöletet ébreszt, vagyonokat mozgat, csődbe taszít, sztárok tűnnek fel és felejtődnek el a bűvkörében és valódi tehetségek (akik szerencsére ritkábban felejtődnek, de az útjuk cserébe göröngyösebb). Ha reggel megnyitom a sajtófigyelőt, könyves hírek áradnak felém, recenziók, interjúk, könyvpiaci hírek magyarul és más nyelveken. Munkám egyik legfontosabb része, hogy naponta hivatásos olvasókkal levelezem és telefonálok szerte a világban arról, éppen mit forgatnak és vajon szeretik-e. Minthogyha a könyv volna az egyik legfontosabb dolog az életben.
Ráadásul az írás megkívánja a vele foglalkozó írást és beszédet. A sok ezer könyv közül azt a keveset, amit „mindenki olvas”, ez veszi a hátára, és temeti mélybe a többieket a hallgatásával. Ez a csevej: a természetes kiválasztódás. A könyvről beszélni kell, és ha sokat beszélünk róla, még többen akarnak beszélni róla, és hosszabb távon belénk szervesül és átöröklődik más könyvekbe. Az elhallgatottak pedig vagy felbukkannak majd egy másik időben, vagy örökre feledésbe vesznek, de minden bizonnyal a jelen vesztesei. Mindeközben a kritika bejáratott csatornái – legalábbis nálunk – az új évezredben visszaszorultak, és a könyv az általános hírközlésben – megint nálunk – mára szinte láthatatlanná vált. A kiadók pedig szükségükben minden felületet megragadnak, hogy hírt adjanak; bármilyen hírt és gyakorlatilag bárhol. Ráadásul az új évezred szerzői maguk is egyre gyakrabban „kibeszélnek” (kitáncolnak, kifőznek, kiélőznek stb.) a műveik mögül. Rengeteg olvasó merül el épp egy újabb könyvvilágban, miközben az irányított közbeszéd ma szükségszerűen másról szól. Hogy honnan tájékozódnak? Mindenhonnan. A korlátozások és a kényszerű otthon maradás rengeteg kreatív energiát szabadított fel, az internet zajosabb, mint valaha, ömlik a tartalom, a könyveinkkel és a szerzőinkkel kapcsolatos tartalom éppúgy, mint minden más. Ezért éreztük szükségesnek, hogy közös felületre tereljük, ami rólunk szól; ahol közben mi is elmondhatjuk, mit csinálunk, milyen híreket kapunk, és mit tervezünk, hátha ötletet adunk egy következő könyvhöz… Önöknek vagy magunknak, ez mindegy is, szerencsés esetben a kettő egybeér.