„Gyere vissza Párizsba. Stop.”


„Ha előre tudtam volna, hogy egy napon az életemben történet lesz valamiből… nagyobb odafigyeléssel éltem volna meg, hogy szebb legyen, és igazabb, tehát nekem tetszőbb.” – írja La vie tranquille (A nyugodt élet) című, 1944-ben, a Gallimard-nál megjelent regényében Marguerite Duras. Talán innen, ebből a nézőpontból ered az ő visszatérő technikája, ahogyan eltolja az események leírását érzelmi csomópontjaiktól, és írásaiban gyakran egészen máshol jelenítődik meg az érzés, mint az érzést kiváltó esemény. Ami valaha történt Durasszal, az egy idő múltán csak abból a szempontból érdekli, hogy hogyan is kéne megírni.

Végül már maga Duras is azt hitte valóságnak, amit leírt: ténynek vette azt, amit voltaképpen ő talált ki; mindazt, amivel kiegészítette vagy módosította az eredeti történést. De legalább az érzéseit nem hamisította meg, és közben világra szülte a saját mítoszát.

„Hozzád akarok menni feleségül. Gyere vissza Párizsba. Stop. Marguerite” – így szólt a lánykérő távirat, amit Robert Antelme-nek egy vidéki laktanyába kézbesítettek, ahol sorkatonai szolgálatot teljesített. Még aznap kimenőt kért, és 1939. szeptember 23-án, alig három héttel a második világháború kitörése után összeházasodtak.

Az írónő első regénye megjelenésekor vette föl rég halott apja szülőfalujának nevét, amelyben, francia szó esetében szokatlanul, a szóvégi s-t is ki kell ejteni (dürász).

Tavaly a Jelenkor Kiadó gondozásában egyszerre jelent meg Marguerite Duras Fájdalom és Robert Antelme Emberfaj című kötete. A Fájdalomhoz a kötet fordítója, Forgách András írt utószót Az írónő és a Gestapo-ügynök címmel, a fenti részletek is ebből az írásból valók.

A képen Marguerite Duras (jobbra) és édesanyja, Marie Donnadieu