Náray Tamás egy ideje Barcelonában él, az önkéntes karantén napjait is ott tölti, a tőle megszokott módon, jórészt munkával. Ahogy hűséges olvasóinak korábban már elárulta, új regényen dolgozik, amely majd a Libri Kiadó gondozásában jelenik meg – várhatóan ősszel. A Nyugati tér blog indulása alkalmából Tamás most megosztott velünk egy részletet a Volt egyszer egy varrodám… munkacímmel készülő kötetéből.
„Anyám és apám a szüleim voltak, nem a barátaim. Mindent megkaptam, amire szükségem volt, de nem kaptam meg mindent, amit szerettem volna. Nem esett jól. Mégis így volt helyes.
Hatéves koromig nem ehettem édességet. Pontosabban addig, amíg kinőttek az állandó fogaim. Később is csak akkor, ha utána rögtön fogat mostam. Nehezen értettem ezt meg. Ma nem bánom, hogy ezt akarták.
A szüleim nem voltak engedékenyek. Azonban mindent lehetővé tettek, amire vágytam. Nem szabtak feltételeket, csak kijelentették, hogy vannak kötelességeim, amelyek elől nem bújhatok el.
Egy étkezést együtt töltöttünk mindennap. Vagy reggel, vagy este. Hétvégén mindet. A szombatit a szombat miatt, a vasárnapit a vasárnap miatt. Egymásra figyeltünk. A szüleim nem szerették a rádiót.
Amikor iskolába kerültem, minden napra kaptam egy apró feladatot. »Hozz egy vajat!« vagy »egy fél kiló kenyeret«, szólt utánam anyám. A pénzre egész nap vigyáztam. Otthon pedig segítettem megteríteni az asztalt, elpakolni, vagy a szobámban rendet rakni. Megszoktam, hogy mindennap tenni kellett valamit. Értünk. A tanulás és a különórák mellett.
Nem követelték meg a korai fekvést. De tízkor ágyban volt a helyem. Már gimnazista voltam, amikor nyáron még mindig otthon kellett lenni lámpaoltásra.
Sokszor hagyták, hogy elessek. A szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Megtanultam egyedül felemelkedni a helyzetekből. Közben figyeltek, készen arra, hogy bármikor beavatkozzanak, és biztattak, hogy meg tudom csinálni, ha akarom. Azt mondták, meg kell tanulnom küzdeni.
Nem hagytak panaszkodni. Elmagyarázták, hogy sem az, sem a sírás nem segít. Olyan megoldást kell e helyett választanom, ami valóban a hasznomra válik, tehát gondolkodjam.
Azt mondták, ami nekem fáj, az másnak is. Ha én kimerültem a nap végére, akkor más is, így ők is. De az állatainknak enni kell adni és gondoskodni róluk, mert ők magukról nem tudnak. Ahogy sok ember sem. Aki pedig tud, nagyon szerencsés, éppen ezért nem szabad sem időt, sem fáradságot sajnálni ettől.
El kellett magam látni. Az én felelősségemre bízták, mit viszek magammal, hogyan intézem el a különóráim közti időben a dolgaimat. Hagytak levegőhöz jutni. De tudni akarták, hogy hol veszem azt a levegőt.
Anyám és apám mindig ott voltak, ha szükségem volt rájuk. Nem mondták, hogy nem érnek rá. Viszont azt sokszor kérdezték, fontos-e vagy tűrhet-e halasztást. Ha nem, akkor azonnal rendelkezésre álltak. Megtanultam megkülönböztetni a lényeges dolgokat a lényegtelenektől.
Keveset voltam felnőttek esti társaságában. Elmondták, hogy amiről beszélgetnek, az számomra se nem fontos, se nem érdekes. És hogy a felnőttek nem a pajtásaim. Előre kellett köszönni, és csak akkor szólni, ha kérdeztek.
Anyám és apám nem tanították meg nekem a jó és a rossz fogalmát. Soha nem mondták, hogy viselkedj jól, vagy ha rossz leszel, megbüntetlek.
A szüleim nem hitték, hogy megóvhatnak a rám váró nehézségektől. Inkább felkészítettek azok megoldására vagy, ha ez valamiért nem volna lehetséges, az elviselésére. Megmutatták, ha valami baj történt, a sajnálkozás és a hibák keresése helyett gondolkodni érdemes.
És ha már mindent megtettem, és mégsem úgy alakult, ahogy szerettem volna, felesleges a sóhajtozás. Elmagyarázták, hogy az értő belenyugvás és a fájdalmas beletörődés között az a különbség, hogy ha az előbbit választom, nem vesztem el az életem fölött az irányítást. Ez pedig, meglátom, mindig reményt ad a folytatáshoz, történjék bármi.
Másokról sohasem beszéltünk. A véleményünket családi körben vitattuk meg. Arra kértek, ne alkossak mindenről véleményt. Vegyem számításba, hogy az én szemszögem csak egyetlen csepp a nézőpontok tengerében, s mielőtt az őszinteség álruhájába rejtett ítélkező mondataimat kiejteném a számon, vizsgáljam meg, nekem azok hogy esnének. Ha ezt teszem, rájövök majd, hogy nem mindig visz előre a túlzott igazmondás. Hiszen az én igazságom csak az enyém, és az én egyetlen cseppnyi nézőpontom alapján jutottam arra.
Azt is mondták, a hazugság mindenkinek árt. Ám az, ha valamiről nem akarok beszélni, még nem okozott fejfájást senkinek. Viszont, ha szükséges, ne kerülgessem a forró kását, fogalmazzak röviden és erőteljesen, és soha nem bántón. Ügyeljek arra, hogy a tartalom csengjen a fülekben, és ne a hangerő. Maradjak higgadt.
Mert a düh, a harag, a féltékenység, a bosszúvágy és az irigység olyan érzések, amelyek kizárólag annak rosszak, aki érzi őket. Szeretni sem kell mindenkit. Ahogy elfogadni sem kell mindent. A távolságtartás képessége sok mindentől megóv.
Megnyugtattak, hogy minden ember fél valamitől. Azt mondták, ez természetes. Csakhogy minél hamarabb szedjük össze a bátorságunkat, és megyünk közelebb rettegésünk okához, annál hamarabb túlleszünk rajta. Szembenézni valamivel, ami aggaszt, nem könnyű. De hosszú távon elviselni a félelmet, higgyem el, sokkal nehezebb.
A szüleim azt mondták, hogy az életben a három legnehezebb dolog hinni, bízni és megbocsátani. Mert hinni azt jelenti, tudni, bízni azt jelenti, szeretni, és megbocsátani azt jelenti, harag nélkül továbblépni.”
Addig is, amíg az új könyv megjelenésére várunk, itt megtaláljátok Náray Tamás eddig megjelent nagyívű, sodró lendületű regényeit – Az utolsó reggel Párizsban, I. kötet, Az utolsó reggel Párizsban, II. kötet, Zarah, Zarah öröksége, Zarah álma – már e-könyvben is.