Nádas Péter és az Arbor mundi
A 27. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál zárónapjára terveztük, hogy Nádas Péter dedikál a Millenárison. Hiszen alig egy hónapja jelent meg válogatott esszéinek második kötete, az Arbor mundi. Az első kötetet, Leni sír címmel tavaly, az őszi Margó Fesztiválon mutattuk be. A személyes találkozásra most nem kerülhet sor, de Nádas Péter a Nyugati tér blognak küldött egy exkluzív videot. Így érkezett meg az Arbor mundi Gombosszegre.
És ha szeretnétek még többet tudni a faluról, ahol Nádas Péter él, akkor olvassátok el a kötet nyitóesszéjét, mely 1991-ben jelent meg.
Nádas Péter: A hely, ahol élünk
Azon a tájon, ahol élünk, meredeken emelkedő és meredeken ereszkedő dombok hullámzanak, a tágas völgyekben források bugyognak fel, patakok csordogálnak. Még néhány évtizeddel ezelőtt is összefüggő erdőségek borították a dombokat, bükkösök, fenyvesek és tölgyesek, s bármennyit irtottak, Magyarországnak még ma is ez az egyik legerdősebb vidéke. Esténként vastag pára emelkedik föl a mocsaras völgyekből, s reggelente ebben a vastag párában vöröslik fel az első napsugár. Minden zöld, a növények harsogva burjánoznak, eső is gyakrabban esik, mint másutt. Ha valaki megáll egy dombtetőn, és végigpillant e dombvonulatoktól tagolt, észak–déli irányban ereszkedő tájékon, akkor szinte látni véli az Alpok magas csúcsairól alázúduló víztömegeket, amint a jégkorszak végén, az Adriába sietve, kivájják maguknak e völgyeket. Van ebben a tájban valami gyöngéden komor. Más idő lengi át. Ha a távoli úton busz megy el, akkor tudja az ember, fél egy van. Ha másik busz közeledik, akkor már sok idő telt el, fél öt lett. Az Alpoknak e legkeletibb nyúlványain csönd és nyugalom honol. A levegőben tisztán érezni minden illatot. Ipar nincs. Erdei tisztásokon és csupasz dombtetőkön legfeljebb a halkan surrogó olajkutak súlyos vasfeje bólogat.
Egyszer, nyári délutánon kinn ültem a gyümölcsfák alatt. Valamilyen sajátos, teljesen ismeretlen, panaszos kiáltozásra lettem figyelmes. Női hang volt, torokhangok és fejhangok ritmikus váltakozásában. Nem jelzett veszélyt, valamiként mégis ijesztően töltötte be a lusta, felhőtlen nyári délutánt. Rituális énekre emlékeztetett. Az ismeretlen ijesztő. Különösen olyan ismeretlen szokások, amelyek az idő mélyébe taszítanak. Négyszáz, ötszáz évet is visszacsúszhatunk, olykor még többet is, könnyedén, anélkül hogy tudnánk, hová érkezünk. Ének volt, de nem kötött dallamú. Szabályosan váltogatták benne egymást a mássalhangzók és magánhangzók, mégis szövegtelen. Mintha egy régen elfeledett nyelven hallanék valakit énekelni. Erős hang, komoly, szabad és magába feledkezett.
Ilyen forró nyári délutánokon a madarak, a tücskök is hallgatnak, legfeljebb a szellők motozását hallani és a méheket. Látni akartam, mentem a hang után. Tulajdonképpen még azt sem tudtam megállapítani, hogy a szomszédos gyümölcsösök valamelyikéből szól-e ki, avagy a szemközti erdős domboldalról hangzik át. Nem lehetett tudni, vajon a hangot vagy a visszhangját hallom-e közelebbről. Egy lány ült a domb oldalában a fűben, karjával összekulcsolt térdére hajtotta szép fejét, így énekelt. Másnap ülték a lakodalmat, egy szomszédos községből származó fiú vette el. Talán a falujától búcsúzott az énekléssel, talán a leánykorától. Annyira személyes volt, hogy azóta sem merészeltem megkérdezni tőle, honnan vette a dallamot.
Amikor ideköltöztünk, elég meglepőnek találtam, hogy az emberek értelmesen beszélgetnek az állataikkal. De minden szégyen és belső kétely nélkül beszélnek magukban is. A szántóföldekre kiballagó öregek valósággal monologizálnak. Ha pedig egymástól távol, magányosan dolgozik két ember a földjén, akkor a helyi szokások szerint nem illik a másikkal nem beszélnie, még ha ilyenkor valósággal át is kell ordítoznia ezeken a nagy és visszhangos távolságokon. Ugyanígy nem illik hallgatniuk a csoportban dolgozóknak. Bármilyen nehéz munkát végezzenek, folyamatosan beszélnek, aminek semmi köze nincsen az általunk megszokott párbeszédhez. Mindenki egyszerre beszél, mindenki mindenkihez, ebből azonban nem támad értelmetlen hangzavar. A munka ritmusa szabja meg a mondatok hosszát, lüktetését, amitől olyan lesz, mint valami ősi munkadal. Mintha a belső beszédet folyamatosan közkinccsé tennék. Egy ilyen közösségben bizonyára másutt húzódnak a magánügyek és a közügyek határai. Titok aligha marad, de valószínűleg több a rejtély.
Ezen a vidéken hihetetlen elzártságban éltek az emberek, s valójában a mai napig jelentékeny izolációban élnek. Az országnak ezt a délnyugati csücskét, amelyet Göcsejnek neveznek s gyakorta a sötét Göcsejként emlegetnek, nem szeli át vasútvonal. Maga a földrajzi elnevezés is valószínűleg abból származik, hogy az év jó részében járhatatlanok voltak útjai a sártól. Mikor nyáron a vastag sár kiszáradt, akkor meg göcsösek, göröngyösek. Még az is meglehet, mondják a nyelvészek, hogy a síkos sárga agyagba ragadt ausztriai borkereskedők kétségbeesett kiáltozásai adták a tájegység nevét: Gott scheine! Jelennék meg Isten annak, aki idetéved. Köves utakat csupán a múlt század harmincas éveiben kezdtek építeni, mikor a föld mélyén rejlő olajmezőket föltárták az angol és az amerikai geológusok. A kicsi falvak többségébe a hatvanas évek elején vezették be a villanyt. Mégse lehetne azt mondani, hogy ezt a vidéket elkerülte volna a történelem. Az átjárhatatlan erdőkkel borított és mocsaras völgyekkel tagolt táj csupán lelassította a történelem áramlásait, s a változást ígérő eseményeket olykor évszázadokra magába zárta, betokosította, izolálta. A 18. század derekáig például ismeretlen fogalom volt a kémény. Akkoriban égették el itt az utolsó boszorkányokat. A göcseji házak konyháiban szabadon égett a tűz. Elég nehéz elképzelnünk ma ezeket az úgynevezett füstös konyhákat, ahol téli estéken harminc-negyven ember is összezsúfolódott. Ezen a vidéken a 19. század második feléig nagycsaládi kötelékben éltek az emberek. A füst az ajtó felett szabadon hagyott nyíláson át távozott.
A falut, ahol élünk, Gombosszegnek hívják. Az elnevezés, miként a környékbeli települések neve, két részből áll, egy családnévből és egy hozzáragasztott földrajzi névből, amely a régi magyar nyelvben székhelyet, birtokot jelentett. Gombosszegen ma is laknak Gombosok, Pálfiszegen Pálfiak, Paizsszegen Paisok, Győrfiszegen meg Győrfiek, s így tovább. Ezek a családok több mint hétszáz éve élnek itt, a települések azonban jóval régebbiek. A mocsaras völgyek oldalában néhány méternyire kell csak leásni, hogy napfényre bukkanjanak a neolitikumból származó kőeszközök, netán egy aranykorong vagy egy díszes szobor töredéke a késői rézkorból, az egymásra épült kelta és ősszláv települések tárgyi emlékei, cserepek, pénzérmék és maguk a tűzhelyek. Az archeológusok pontosan tudják, hol kell, illetve hol kéne keresniük. A vízfolyások mentén, valamivel az egykori árterek felett.
A század közepéig elvégezték a próbakutatásokat, aztán minden úgy maradt, jórészt föltáratlanul. Az is tudható, hogy a Zala folyó mocsarának egyik magasabban fekvő szigetén létezett egy jelentősebb frank város, a frank fennhatóság és az ezzel járó egyházszervezés központja e tájon. Erről tanúskodnak a 9. században épített templomok nyomai. Ez a keresztény előzmény alapozta meg az egy századdal később meginduló egyházszervezést. A keletről érkező magyarok a nyolcszázas évek végén vetették meg a lábukat ezen a tájon, s mivel a vidék az újdonsült magyar királyság legnyugatibb határvidékének számított, katonák telepedtek itt le kezdetben, a Gombosok, a Győrfiek, a Pálfiak, a Paisok, a Keresék, a Kustánok, a Vörösek, a Vergák, a Barabások, a Milejek, s még ki tudja, kik. Földvárakat építettek, erődítéseket, s ezeket gyepűvel, facölöpökből és földből emelt védősáncokkal kötötték össze. Mikor néhány száz évvel később a nyugati védelmi vonalaknak megszűnt a katonai jelentősége, az ő leszármazottaikat emelte nemesi rangra III. Béla király, s szolgálataik jutalmaként azokat a birtokokat adományozta nekik, ahol a mai napig élnek. E nemesi szegek, azaz székhelyek életében aztán már csak a török hódoltság százötven éve okozott jelentősebb változást. A fosztogató török hordák elől menekülő lakosság a völgyekből felköltözött az erdővel borított, védettebb dombtetőkre. Azóta vannak a falvak a dombtetőn, illetve a dombgerinceken. A vidék elnéptelenedése azonban még e menedékhelyeken sem volt feltartóztatható. Gombosszegen a törökök kivonulása után mindössze huszonkét lélek maradt.
Most csaknem ilyen kevesen maradtunk, harminchatan. Egyetlen iskolás korú gyermek és a vének. A falu mégis él, az elszármazottak visszajárnak, s az elhagyott házakat hozzánk hasonló városiak vették meg. Vannak azonban olyan falvak a környéken, ahol egyetlen lélek sem maradt, sőt olyan szegek, melyeket a térkép sem jelöl többé. Bedeszkázott, betört ablakok, beszakadt tetők, üres istállók, elkorhadt kútkávák, üresen csillanó, mély kútszemek.
Udvarunk közepén áll egy terebélyes vadkörtefa. Tulajdonképpen nem a házat vásároltam meg, hanem ezt a fát. Lombkoronája oly tökéletesen szigetel, hogy még a nyári hőséget is távol tudja tartani. Az öregek úgy mesélik, hogy amikor a faluban még nagy volt az élet, meleg nyári estéken itt gyűltek össze az emberek. Énekelgettek, meséltek egymásnak, zenéltek. Két öreg, amolyan régi jó barátok, az Egyed és a Galambos, nyári estéken még hosszú évekig megjelent a fánál. Alkonyat után jöttek, hozták a sörüket, leültek a fehér kerti asztalunkhoz, s néha már éjfél is elmúlt, amikor hazatértek. Még akkor is jöttek, amikor megépítettük a kerítésünket.
Korábban senkinek nem jutott volna eszébe elkertelni, azaz kerítéssel elrekeszteni a birtokát. Legfeljebb az állatok és a vadállatok elől zártak el sűrű élősövénnyel kisebb birtokrészeket, az aprólékost, amit mi veteményesnek mondanánk. Ma vannak ugyan kerítések és kapuk, ám a mi fogalmainkkal alig követhető korlátlanságból valamennyi máig megmaradt. Ha valakinek éppen erre vezet az útja, akkor gondolkodás nélkül áthalad a kertemen, akár állatokkal, szekérrel is. Hiszen a kertem néhány évvel ezelőtt még az öregapja, a bácsikája vagy a keresztapja telke volt. Az életnek erre a fajta nyitottságára, családiasságára vagy kötetlenségére utal a helybélieknek az a szokása, hogy amikor az erdőn, a mezőn vagy a falu egyetlen utcácskáján találkoznak, akkor nem köszöntik egymást, s amikor elválnak, akkor nem búcsúznak el. A köszönés szokásának a hiánya a városi ember számára szokatlan, majdnemhogy bizarr. Ebben a külvilágtól elzárt kis világban azonban egyáltalán nem értelmetlen, s aki érti, annak nem barátságtalan.
Amikor két egymáshoz közeledő ember távolról megpillantja egymást, akkor igen hangosan, olykor egyenesen kiáltozva beszélni kezdenek. Van erre egy különös, magas fekvésű torokhangjuk. Miközben egymáshoz közelednek, mindketten sebesen mondják a magukét, valószínűleg anélkül, hogy a másikat értenék. Addig mondják, amíg közel nem érnek. Ekkor valamelyest visszaveszik a hangerőt, és a találkozás rítusának szabályai szerint meg kell állniuk. De már maga a megállás módja, mikéntje is árulkodó. Ha egészen közel kerülnek egymáshoz, ha monológjaikat párbeszéddé alakítják, akkor ezzel jelezték, hogy kapcsolatuk közeli, barátságos, érdeklődésük valódi, közlendőjük fontos, vagy éppen kedvük és idejük van egy alapos eszmecserére. Ha ellenben egymástól távolabb állnak meg, és monológjuk nem alakul párbeszéddé, akkor azt jelenti, hogy kapcsolatuk inkább barátságtalan, esetleg a puszta udvariasságra korlátozódik, és nem is fog sokáig tartani, vagy éppen sem idejük, sem kedvük nincsen a beszélgetéshez. Ilyenkor egymás szavára rábeszélve mondják tovább a magukét, mígnem néhány pillanatnyi kötelező álldogálás után folytatják útjukat. A hangos beszéddel azonban nem állnak le. Most már egymásnak háttal kerülve, távolodva, egészen addig kell beszélniük, míg hallótávolságon kívül nem kerülnek. Aki nem így tesz, bizonyára faragatlan embernek számít. Ismerik ugyan a köszöntés és a búcsúzás általánosan elfogadott etikettjét, hiszen amióta a múlt század hatvanas éveinek közepén elvették tőlük a földjeiket, a férfiak többsége a közeli városba jár dolgozni, de a saját falujában senki nem érzi kötelező érvényűnek az idegen szokásokat.
Egy hét távollét már igen hosszú időnek számít. Aki ilyen hosszú ideig távol van, azt kórházba vitték, katonának, háborúba, hadifogságba esett. Kórházba csak haldokló kerül. Háborúból és hadifogságból kevesen térnek vissza. Az én távolléteim azonban gyakran még hosszabb időkre nyúlnak el. Ha azt mondom, Budapestre megyek, akkor ez még valamennyire követhető, hiszen visszamegyek oda, ahonnan származom, ami derék dolog. Ha ellenben azt mondom, hogy Párizsba, Amszterdamba, netán New Yorkba megyek, akkor a közlésben nem annyira ezeknek a városoknak a földrajzi fekvése a felfoghatatlan, hanem inkább utazásom miértje, mikéntje. Amikor néhány héttel ezelőtt megálltam a Grande Arche alatt, akkor váratlanul a szomszédjaim szemével fogadtam magamba ennek a roppant építménynek a látványát. Megszédülnének a rémülettől. Utazásaimon olykor én is megszédülök. S amikor hosszú idők után, a jelennek e felfoghatatlan távolságából mégis hazatérek, akkor falubéli szomszédjaimnak erre is van egy visszatérő, tiszteletteljes és örömteli mondata: „Ügyes volt, hogy visszajött.”