A Budapesti Nemzetközi
Könyvfesztiválon sokszor, sokféleképpen találkozhatunk külföldi szerzőkkel is.
Nemcsak dedikáltathatunk, mint az Ünnepi Könyvhéten, hanem beülhetünk olyan
programokra, ahol értő kérdezők faggatják őket, és a közönség is kérdezhet, ha
akar.
A díszvendég idén
a norvég Jostein Gaarder lesz, akinek 25 éve megjelent Sofie világa című könyve elképesztő bestseller lett, bizonyítva,
hogy az emberi gondolkodás fejlődését mindenki végig követi, ha értő vezetőt
talál hozzá. Vita Brevis című kötete,
ami a Park Könyvkiadó gondozásában jelent meg Szent Ágoston korába vezet, Floria
Aemilia Aurelius Augustinushoz írt leveleinek segítségével. Aki egyszer már az Gaarder-olvasóvá
lett, az most is kíváncsi lesz rá.
És a
könyvfesztiválban az is jó, hogy új kedvenceket szerezhetünk magunknak, mint
amilyen a holland Chaja Polak, akinek Salka.
Egy anya portréja című könyvében holokauszt-túlélő édesanyjának állít
emléket. Kíváncsi vagyok, milyen lesz az a szombati beszélgetés, amit a Hajnali láz szerzőjével, Gárdos Péterrel
folytat, aki holokauszt-túlélő szüleinek megismerkedését vetette papírra. A dán
Kristian Bang Fossnak is első könyve jelenik meg magyarul, A halál Audival jár címmel. Az Európai
Unió Irodalmi Díját elnyerő szerző vasárnapi könyvbemutatóját a Dollár Papa Gyermekei felolvasószínháza teszi
majd különlegessé.
A kérdés az,
hogy tulajdonképpen miért akar az olvasó találkozni az íróval. Szeretné
megtapasztalni, hogy bálványa éppen olyan okos, erkölcsös, tiszta lény,
amilyennek elképzelte vagy amilyen ő maga szeretne lenni? Szeretne többet kapni
az olvasott műhöz? Feltenni egy kérdést, ami azóta foglalkoztatja, amióta
becsukta a könyvét?
Vagy csak
érezni akarjuk kedvenc írónk szellemi kisugárzását, amiről Ottlik világhíres
brácsaművész barátja, Koromzay Dénes történetét meséli el Próza című kötetében. „Egy előkelő amerikai fogadáson valahogyan
egy nagynevű ottani matematikaprofesszor mellé került, aki láthatólag jól
értett a zenéhez. Dénes, csak hogy mondjon valamit, megjegyezte, hogy az ő
barátjának is, mármint nekem, volt egy zeneértő matematikaprofesszora, akit ők
nagyra tartottak, Fejér Lipótnak hívták, de hát nem valószínű, hogy valaha is
hallotta volna a nevét itt Amerikában. Mire az idős professzor felhördült,
elvörösödött, hebegni kezdett, hátrált: »Hogy – hogy – hogy – hogy hallottam-e
a nevét? Ember! Életem legnagyobb élménye, hogy egyszer egy kongresszuson
ötlépésnyire álltam Fejér Lipóttól! Ott állhattam egészen közel hozzá! Ez
évtizedekre erőt adott nekem!«”.
Török Márta