“Mevlut messze, a
menyasszony asztalánál ülő lányokra nézett, amikor Hacı Hamit Vural belépett az
embereivel. A belépőt azonnal körbevették a kézcsókkal elé járulók, a fejek
mind felé fordultak.
Mevlut azt kívánta,
hogy mire huszonöt éves lesz, akárcsak Korkut, ő is elvehessen egy olyan szép
lányt, mint Vediha. Ez persze csak pénzgyűjtéssel és egy Hacı Hamithoz hasonló
támogatóval volna lehetséges. Ehhez pedig, tudta, az kell, hogy túlessen a
katonai szolgálaton, sokat dolgozzon, abbahagyja a joghurtárusítást, és
valamilyen munkára vagy üzletre tegyen szert.
A végén már
leplezetlenül a menyasszony asztalát nézte. Felbátorodásában az ital mellett az
is közrejátszott, hogy a teremben egyre nagyobb lett a zaj és a nyüzsgés,
ugyanakkor azt is érezte, hogy Allah segíti, és a sors kegyes lesz hozzá.
Még évek múlva is
úgy látta maga előtt Mevlut ezeket a perceket, a köztük jövők-menők miatt néha
csak alig látott szép lányok gesztusait az asztalnál, akár egy filmet. Igaz,
olyan filmet, amelynek a szövege és a képei sem mindig világosak:
– Nem is olyan kicsik – mondta egy hang az asztalnál. –
Házasulandó korban vannak.
– A kék kendős? Urak, ne nézzetek oda ennyire
nyíltan – mondta Süleyman.
– A lányok közül lesz, aki hazamegy, és lesz,
aki a városban marad.
– Hol laknak ezek a városban, testvér?
– Van, aki Gültepében, és van, aki
Kuştepében.
– Vigyél el minket oda…
– Melyikkel szerettél volna levelezni?
– Egyikkel sem –
mondta egy Mevlut számára ismeretlen, becsületes fiatal -, mert olyan messzi ülnek, hogy nem is látom jól őket.
– Hát írj levelet, ha messzi vannak!
– A menyasszonyunk, Vediha a születési
anyakönyvi kivonata szerint tizenhat, de valójában tizenhét éves – mondta Süleyman – a húgai meg tizenöt és tizenhat évesek. Hajlotthátú
Abdurrahman Efendi mind fiatalabbnak íratta a lányait, hogy otthon tovább
szolgáljanak neki.
– Hogy hívják a legkisebbet?
– Igen, az a legszebb.
– A nővér olyan semmilyen.
– Az egyik Samiha, a másik Rayiha – mondta Süleyman.
Mevlut csodálkozva
tapasztalta, hogy hevesen ver a szíve.
– A három másik lány is az ő falujukból való.
– A kék kendős se rossz… Egyik se fiatalabb
tizennégy évesnél.
– Ezek még gyerekek – mondta a Bokszoló. – Még nem hordatnék kendőt velük, ha én
lennék az apjuk.
– A mi falunkban akkor kezdenek kendőben
járni, amikor befejezik az elemit –
mondta Mevlut, aki még mindig nem tudta legyőzni az izgalmát.
– Idén a legkisebb is befejezte az elemit.
– Melyik az, a fehér kendős? – kérdezte Mevlut.
– A szebbik a kisebb.
– Én nem fogok faluról nősülni – jelentette ki Bokszoló Hidayet.
– Városi lány nem megy hozzád.
– Miért? –
kérdezte Hidayet sértődötten. – Olyan
sok városi lányt ismersz?
– Sokat.
– Azok nem számítanak, fiam, akik a boltba
vásárolni jönnek. Ne akard magad becsapni.
Mevlut a cukros
keksz mellé még egy pohárral ivott a naftalinszagú vodkás limonádéból. Amikor
az ajándékok átadására került sor, alkalma nyílt hosszan gyönyörködni Vediha
ámulatra méltó szépségében. A lányok asztalánál ülő húga, Rayiha is olyan szép
volt, akár a nővére. Ahogy a lányos asztal felé nézett, Rayiha látásától olyan
erős vágyat fedezett fel magában, akár az életösztön, de szégyent és félelmet
is, hogy az életben sikertelen marad.
A Süleymantól
kapott tűvel feltűzte Korkut gallérjára a húszmárkást, de közben nem tudott a
szép menyasszonyra nézni. Szégyellte a szégyenkezését.
Az asztalhoz
visszatérőben olyasmit tett, amit nem is tervezett: odament a gümüşdereiekkel
ülő Abdurrahman Efendihez gratulálni. Egészen közel ment el a lányok asztala
előtt, de oda sem nézett. Abdurrahman Efendi igen elegáns volt: görbe hátát
elrejtő, magas nyakú fehér inget és fess zakót viselt. Hozzá volt szokva a
lányaitól megszédülő árus és joghurtos fiatalemberek furcsa viselkedéséhez. Egy
aga méltóságával nyújtotta kezét Mevlutnak. Mevlut kezet csókolt. Vajon látta
ezt a szépséges leány?
Mevlut végül nem
állta meg, és mégiscsak vetett egy pillantást a lányok asztala felé. A szíve
őrült gyorsan dobogott: félelmet és örömöt érzett. Ám abban a pillanatban
óriási csalódás érte: az asztalnál két szék üresen állt. Valójában messziről
egyik lányt sem látta élesen, ezért elindult, és menet közben az asztal felé
nézett, hogy lássa, ki hiányzik…
Majdnem egymásnak
ütköztek. A legszebbik lány volt. Talán a legkisebb, szinte még gyermeknek
látszott.
Egy pillanatig
egymásra néztek. Egyenes és őszinte volt a tekintete, a szeme gyermekien
koromfekete. Továbbment az apja asztala felé.
Mevlut meg volt
zavarodva, de érezte, hogy sorsdöntő pillanat volt. Ilyen találkozás csak Allah
akaratából történhet, gondolta. Nehezen szedte össze a gondolatait. A
hajlotthátú apa asztala felé nézett, hogy újra lássa, de a tömeg eltakarta őt.
Nagyon messze volt tőle, de ha az arcát nem látta is, a lelkében érezte a kék
kendő pillangórebbenését. Mindenkinek mesélni szeretett volna a szép leányról,
a hihetetlen találkozásról, a fekete szemek pillantásáról.
– Abdurrahman Efendi és a lányai, Samiha és
Rayiha még egy hétig nálunk lesznek –
mondta Süleyman, mielőtt a lakodalmas nép szétoszlott volna.”
Tasnádi Edit fordítása