Két megrázó írás. Két irodalmi Nobel-díjas szerző. Egy kiadó. A
könyvfesztiválra jelenik meg a Helikon Kiadó gondozásában Orhan Pamuk Furcsaság a fejemben és Szvetlana
Alekszijevics Nők a tűzvonalban című
könyve.
Többször jártam már Isztambulban, először a kétezres évek elején. De
soha nem mertem utcai árustól bozát venni. Meg sem kóstoltam, amit most már
szívből sajnálok. Ohran Pamuk lenyűgöző erejű, sodró regényének, a Furcsaság a fejemben címűnek főhőse
ugyanis egy boza árus. Az ártatlan arcú, már-már gyermekien tiszta lelkű Mevlut
élete áll fókuszában ennek a csaknem hatvan éven átívelő történetnek. Mevlut és
a szerelem, mondanám, Mevlut és a hazugságok hálója, pontosítanék, és gyorsan
hozzáteszem még, hogy Mevlut és a török nép történelme. Mennyire nyúl bele a
sorsunkba, szerelmeinkbe? Mihez kötődünk és miért? Hogyan ül meg fejünkben a
magány, amit voltaképpen félünk is megnevezni? A bozában van alkohol, igaz,
csak nagyon kevés. Az életünkben is ott a méreg. És valamennyit mindannyian
iszunk belőle, ha társadalomban élünk.
Szvetlana Alekszijevics Nők a
tűzvonalban című dokumentumregénye is a hétköznapi sorsok felől közelíti
meg a közös végzetet. A Vörös Hadseregben csaknem egymillió nő szolgált, és nem
csupán az úgymond nőiesnek tartott posztokon, mint amilyen a gyógyítás, ápolás,
illetve a hadsereg élelmezése, hanem kikerültek közülük szép számmal
mesterlövészek, aknászok is. Alekszijevics hosszú évekig kérdezett női
veteránokat, élet és halál – a háború – titkát kutatva, a könyvben pedig ezeket
a monológokat olvashatjuk a szerző kommentárjaival. Idős asszonyok nyílnak meg
neki, és beszélnek – talán először – az átélt borzalmakról. Az évekről, amit a
gimnasztyorkáikat átáztató vérben, robbanások és lövések, amputált végtagok
között töltöttek. A fiatalságukról. Mert ezek a lányok, fiatalasszonyok
nemritkán szinte gyerekként léptek a szovjet hadsereg kötelékébe. Ki
bosszúszomjból, ki kétségbeesésből, ki Sztálin iránti vallásos őrületből. Céljuk
egy volt: szolgálni, védeni a hazát. Ám ez a haza a Győzelem után elfordult
tőlük. Hallgatunk öregeket, akik nyomorognak, egyetlen kincsüket, a bőkezűen
osztogatott érdemrendeket szorongatva. Megrokkant, magányos életeket látunk,
amik beleragadtak a múltba. És olyat is, aki túl tudott lépni, és már unokáinak
körében mesélhet. De álmukban ezek a nők még mindig fegyverropogást hallanak. A
frontleányokat kivetette a közösség, az életük harc lett, örökre. Alekszijevics
a pusztítás női arcára fókuszál, és rögzíti, ahogy az igazán soha nem behegedő
sebek újra megnyílnak. De talán azzal, hogy végre beszélni lehetett mindenről,
elősegíti a gyógyulást.
Karafiáth Orsolya
