Életünk
során gyakran érnek minket veszteségek. Nem könnyű megküzdeni velük. A szülők
elveszítése egyike a legnehezebben feldolgozható traumáknak.
Helen
Macdonald H, mint héja című
regényében az édesapja halálát próbálja feldolgozni, az apáét, aki a jó
barátja, játszópajtása, a bizalmasa volt. Aki megértette és támogatta
különleges vonzalmát, már-már megszállott szenvedélyét, ami gyerekkora óta a
héjákhoz fűzte.
Nem
véletlen tehát, hogy a gyász feldolgozásának folyamatában is egy héja, Mabel
lesz a társa. Helen ugyanis elhatározza, hogy meg fogja szelídíteni ezt a
ragadozó madarat. Hogy reménytelen feladat? Nem kevésbé az, mint a halál
tényével megküzdeni. Mabel ugyanakkor lehetőséget ad Helennek arra, hogy rajta
keresztül kitombolja a fájdalmát. Különleges folyamatnak leszünk a tanúi: Helen
olyannyira azonosulni próbál a madarával, hogy már szinte mindent Mabel
szemével lát. „Nem éreztem magam teljes
egésznek, ha a héja nem ült az öklömön; egymás részeivé váltunk.” Aztán egy
ponton – s ez már a „gyógyulás” jele – elérkezik a felismeréshez: „Az ember
keze arra való, hogy kézen fogjon vele más embereket. Arra, hogy megfogja, és
ne hagyja eltávolodni magától a többieket.”
A Park Könyvkiadó gondozásában megjelenő, hihetetlen
érzékenységről tanúskodó, költői emelkedettségű könyvben – Makovecz
Benjamin remek fordításában – elmerülhetünk a csodaszép angol tájleírásokban,
sok mindent megtudhatunk a héjáról, az Üdv
néked, Arthur, nagy király rajongói pedig találkozhatnak szerzőjükkel, T.
H. White-tal, akinek az élettörténetét – lévén White is lelkes héjabarát –
Helen részletesen elmeséli.
Szalay
Marianne
