Nádas Péter Az élet sója című kötetéhez Forgách
András készített rajzokat. Most pedig „elmondja”, mit gondol erről a nagy
szövegről, amit egy kicsi, vékony könyv rejt.
Nagy szövegek néha
alkalmi megrendelésből születnek. Kapásból Petri György Várady Szabolcsnak
címzett sorai jutnak eszembe az alkalmi költészetről: „Rég nem / nézelődünk már együtt / alkalmakat keresve / alkalmi
költészetünk / gyarapítani kínok alkalmából. / Lírai tolvajkulcsokat reszelni /
szemmértékre / a szűk baráti körnek.” Az ilyen szövegek varázsa részben
abban áll, hogy a pillanatnyi megfigyelések álcája alatt nagy mélységek
tárulhatnak föl bennük. Bizalmas közlés, tolvajnyelven, ám kozmikus érvénnyel.
Nádas Péter szövegeinél
az a helyzet, hogy az alkalom – ezúttal a Litera kérte fel arra, hogy havonta
írjon egy szöveget a 2flekken
rovatba, amely már címével az egyes részek terjedelmét is megszabta – a
monumentális regényeket író szerző számára igazi ajándék. Nádas kedvenc terepén
járhatott, egyetlen jelenséget, egy német kisvárost ábrázolt, ahová sorsa véletlen
okból vetette, és mérhetetlen gyöngédséggel és kíváncsisággal fordul az ott
lakók, de ugyanúgy tárgyaik és épületeik felé, ám ezúttal nem egy nagyregény
megírásának indulatával.
Nádas nem volna Nádas, ha
mindazokat a történéseket és jelenségeket, melyekkel ebben a német kisvárosban
találkozott, nem ugyanazzal a mérhetetlen kíváncsisággal és türelemmel venné
szemügyre, mint minden emberi jelenséget, amivel eddig életében találkozott.
Egyszerre láthatjuk a tudatosan szűkre szabott, maximális önfegyelemmel
fókuszba vett tárgyon, ami részben maga a könyv, ami a szemünk előtt keletkezik,
részben maga a világ, amit ábrázol – tehát Nádast, akinek még nem volt olyan
szövege, amiből ne tanultam volna meg valami mérhetetlenül fontosat a
világegyetemről és önmagamról, és a kisvárost, amelyről eddig még nem
hallottam. Az utazó egyszerre utazik kifelé és befelé. „A lélek határait –
mehetsz és meg nem találod, bejárj bár minden utat, mélysége akkora” – mondja
kedvenc filozófusom, Herakleitosz. Nádas sem mond mást.
Amikor Sárközy Bence (a
Jelenkor Kiadó igazgatója – a szerk.)
felhívott az ajánlattal – hogy készítsek rajzokat Nádas szövegeihez (és azt is
elmondta, hogy az ötlet magától Nádastól származik, dupla öröm) –, nemcsak a
feladat tett boldoggá. Mármint az, hogy rajzolhatok, mert számomra a rajzolás
olyan fontos, és most nem túlzok, mint a levegővétel, vagy a kedvesem mosolya,
egyszóval nem csupán a felkérés tett boldoggá, hanem az a tény is, hogy
kénytelen leszek nem csupán újra elolvasni Nádas szövegeit, hanem a magam
módján újraértelmezni is.
Nádas köztudottan nem
posztmodern szerző – bár nem ismerek nála modernebbet –, mert a képek, a
leírások a XIX. század nagy realista hagyományához kapcsolják, ő közvetlenül mindig
a valóságból indul ki, és a lelkiállapotok rezdülései ugyanolyan hangsúlyt
kapnak nála mint a legkisebb fényváltozás vagy hanghatás, a nagy történelem
egymásra következő fontos eseményei vagy egy életrajz véletlenei (melyeket a
sors, a fátum, kinek-kinek a démonja rendez szükségszerűvé), mindezek csupán
Nádas mondatainak összetéveszthetetlen dallama és szövegeinek mindent magába nyelő
ritmusa révén válnak egy nagyon sok hangszeren játszani tudó tanító szövegeivé.
Fontos azonban, hogy Nádas nem próféta, nem hirdet igét, nem akarja megmondani,
milyen legyen a világ, könyvei nem kényszerítik rá világképüket az olvasóra,
csupán felmutatják.
Kicsi könyv, vékony
könyv, elfér a zsebben – látszólag egy német kisvárosról, a sópárlásról, a
harangok szaváról szól, valójában azonban terólad, olvasó, aki olvasod.
Forgách András