Dorthe Nors szerint novellát írni olyan érzés, mint kiállni
egy színpadra és szünet nélkül elénekelni egy dalt. Semmi cécó, semmi
ráhangolódás, semmi trükk. „Csak állsz ott és énekelsz. És ha van egy kis
szerencséd, a közönség veled marad.”
És vele marad. Nem azért, mert szerencsés, hanem mert ideje
sincs elmenekülni. Mire feleszmél, már gyomorszájon vágták. Dorthe Nors gyors,
ösztönös, éles vágásokkal dolgozik, a másodperc töredéke alatt vetkőzteti
meztelenre hőseit. Azt mondja, minden, ami történik velünk, nyomot hagy
bennünk, rajtunk. A szeretet, a siker, a magány, a kudarc, az elveszettség mind
megbélyegez. A létezés megérint, démonjaink véresre sebeznek bennünket. Jobban
tesszük, ha szembenézünk azzal, hogy nem élhetjük le az életünket úgy, hogy
érintetlenek maradunk. Fontos megértenünk, hogy élni kockázatos vállalkozás, és
mivel legalább egyszer mindenki rádöbben, hogy a másikkal való kapcsolat
fájdalommal és szenvedéssel jár, nem árt, ha megértőek és könyörületesek
vagyunk. Elővigyázatosak, mindenekelőtt.
Dorthe Nors Karateütés
című kötetének tizenöt rövid novellájában tizenöt ember belső hangját teszi
hallhatóvá. A sebzettség széles skáláján – a túlzott érzékenységtől a mentális
zavarokon át – leledző hőseinek legtitkosabb fantáziáit, vágyait, gyilkos
ösztöneit hívja elő, mindazt a mocskot, ami mások szeme elől rejtve marad,
akármilyen szívesen hoznák is a világ tudomására, kik is ők valójában, és mire
képesek.
Amikor az újságírók a szemére vetik, hogy milyen komor és
morbid mindaz, amit ír, ő csak nevet, vállat ránt, és azt kérdezi, de hát az
ördög ott munkálkodik bennünk és közöttünk, nem? „Egyébként is, ilyenek vagyunk
mi dánok. Minek írnánk könyvet arról, hogy milyen vidám az élet? Hiszen az élet
ütközés. És az ütközés lecsupaszít. És engem ez érdekel. Minek írjak, ha nem
adhatom oda a bőröm egy darabját?”
Tönkő Vera