Nicolas Barreau: A világ végén megtalálsz – részlet


A nő mosolya és az Álmaim asszonya szerzője
újra Párizsba repíti hűséges olvasóját. Míg az előbbiben egy regényíró, az
utóbbiban egy csodálatos asszony utáni nyomozás indítja be a cselekmény
motorját. Barreau új regényében egy ismeretlen nőtől érkezett szerelmes levél
forgatja fel a főhős, Jean-Luc Champollion galériatulajdonos életét. Már-már a
rögeszméjévé válik, hogy nyomára bukkanjon a titokzatos idegennek, aki újabb
meg újabb elbűvölő leveleit Principessaként írja alá. És a jelek szerint
szinte mindent tud róla, mintha árnyékként követné. Talán nincs is olyan
messze? Bárhogy legyen is, Jean-Luc egy dologban biztos: a világ végére is
elmenne érte.

 A kötetet fordította: Fodor Zsuzsa

“Az órámra néztem. Még egy óra. Marion, mint mindig, most is késett.
Ellenőrzésképpen végigjártam a mozgatható falakat,
megigazítottam a Le Grand Rouge-t – egy hatalmas vörös
kompozíciót –, a fél nyolckor kezdődő verniszázs legfontosabb
darabját.
Julien egy pohár vörösborral a kezében bekucorodott az egyik fehér kanapé sarkába, és már a tizenegyedik cigarettáját szívta.
Odaültem mellé. – Mi van, izgulsz?
Kockás vászoncipőbe bújtatott jobb lábát hintáztatta.
– Még szép, öregem, miért, mit vártál? – Mélyet szippantott
a cigarettájából, szép, fi atal arca füstbe burkolózott.
– Mégiscsak az első igazi kiállításom!
Őszintesége, mint mindig, most is lefegyverző volt.
Ahogy kevéssé látványos fehér pólójában és farmerjében,
rövidre nyírt szőke hajával belesüppedt a párnákba, az ifjú
Blinky Palermóra emlékeztetett.
– Katasztrófa lesz – nyugtatgattam. – Pedig sokkal szarabb
képeket is láttam már.Julien elnevette magát.
– Öregem, te aztán tudod tartani a lelket az emberben!
Elnyomta a cigarettáját a kanapé mellett álló asztalkán
a súlyos üveg hamutartóban, és felpattant. Tigrisléptekkel
végigjárta a galéria termeit, előbb a falak mentén, aztán a
mozgatható falak körül, és szemügyre vette nagy formátumú,
színpompás képeit.
– Na, annyira azért nem rosszak – mondta végül ajkát
csücsörítve. Hátrált néhány lépést. – Csak több helyre lett
volna szükségünk, akkor jobban érvényesülne minden. –
Teátrálisan gesztikulált a levegőben. – Hely… felület… tér.
Ittam egy korty vörösbort, és hátradőltem.
– Jó, jó, legközelebb kibéreljük a Pompidou Központot –
mondtam, és eszembe jutott, milyen volt, amikor Julien
néhány hónappal ezelőtt először toppant be a galériámba.
A karácsony előtti utolsó szombaton történt, egész Párizs
ezüstben és fehérben tündökölt, a múzeumok előtt kivételesen
nem kígyóztak hosszú sorok, tout le monde* ajándékok
után kajtatott, nálam is álló nap csilingelt a bejárati
ajtó feletti csengettyű.

Eladtam három – viszonylag drága – képet, még csak
nem is törzsvevőknek, nyilván a küszöbönálló ünnep piszkálta
fel a párizsi polgárokban a művészet szeretetét. Mindenesetre
már épp le akartam húzni a rolót, amikor Julien
megállt a Galerie du Sud ajtajában – így kereszteltem el
a művészet Seine utcai kis templomát.
Éppenséggel nem örültem, elhihetik. Egy galeristának
nincs idegesítőbb annál, mint amikor mindenféle mázolók előzetes bejelentés nélkül betámítanak, kinyitják nagy
mappájukat, és meg akarják mutatni azt, amit kortárs művészetnek
tartanak. És mind, kevés kivétellel mind (!) legalábbis
a következő Lucian Freudnak képzeli magát.
Tulajdonképpen Cézanne-nak köszönhetem, hogy mégis
beszédbe elegyedtem ezzel a fi atalemberrel, aki sapkáját
mélyen a szemébe húzta, és akihez azóta nagy reményeket
fűzök.
Cézanne, mint már említettem, a kutyám, egy hároméves,
rendkívül eleven dalmata, és, mint azt könnyen kitalálhatják
– noha szívesen bajmolódom a kortárs művészettel
–, titkos szenvedély fűz az azonos nevű francia
festőhöz, a modern művészet zseniális úttörőjéhez. Tájképeit
felülmúlhatatlanul tökéletesnek látom, számomra az
lenne a boldogság csimborasszója, ha lenne egy valódi,
akármilyen kicsi Cézanne-om.
Szóval éppen le akartam rázni az ajtóban álló Julient,
amikor Cézanne csaholva és mancsával a sima parkettán
csúszkálva előrontott a hátsó helyiségből, felugrált az anorákot
viselő fi atalemberre, aztán halk nyüszögéssel odaadóan
megnyalta a kezét.
– Cézanne, nyughass! – sziszegtem, de az eb szokása szerint
nem fogadott szót. Sajnos nagyon neveletlen.
Talán lányos zavarom késztetett arra, hogy végül meghallgassam
a közben a kutyámmal társalgó fi atalembert.
– A kültelken kezdtem, graffi tivel. – Elvigyorodott. – Tök
jó volt, éjszakánként nekiindultunk és festékszóróval graffi
tiztünk. Autópályahidakat, régi gyártelepeket, iskolaépületeket
dekoráltunk ki, egyszer még egy vonatot is. De nyugi,
azóta már vászonra festek!

Te jó ég, már csak egy festékszórós csávó hiányzott!
Nagyot sóhajtva kinyitottam az elém tartott mappát. Átlapoztam
a vázlatok, rajzolt graffi tik, és a képeiről készült
fényképek tarka összevisszaságát. Sajnos egyáltalán nem
rajzolt rosszul.
– Na? – kérdezte izgatottan, Cézanne nyakát vakargatva.
– Mi a véleménye? A valóságban persze sokkal jobban
mutatnak – de csak nagyméretű képeket festek.
Bólintottam, aztán tekintetem megakadt egy Eperszív
című képen. Egy elnyújtott szívet ábrázolt, a közepén alig
látható mélyedéssel, a felszínén olyan volt, mint egy eper.
A kicsi, sötétzöld levelek hátterébe beágyazott Eperszív
a vörös legalább harminc különböző árnyalatában pompázott.
Bruno barátomnál, aki orvos és bevallottan hipochonder,
láttam egyszer a szíve digitális felvételét, egy
diagnosztikai klinikán készült fi lmet. (A szívének egyébként
kutyabaja!) Ez a létfontosságú izom valóban inkább
egy eperszerű gyümölcsre hasonlít, mint azokra a festett
szívekre és szívecskékre, amelyekkel lépten-nyomon találkozhatunk.
Az ifjú művész képén látható szív mindenesetre annyira
szervesen gyümölcsös hatású volt, hogy az ember nem
is tudta, az eper szívdobogását hallja-e vagy inkább beleharapna.
A kép élt, és minél tovább néztem, annál jobban
tetszett.
– Ez itt nagyon érdekes. – A fényképre böktem. – Szívesen
megnézném eredetiben.
– Jó, gond egy szál se. Csak kétszer három méteres. A műtermemben
lóg. Bármikor feljöhet. Vagy hozzam be? Az se
gond. Elhozhatom, akár még ma is!”