„Ki a franc
gondolkodna a világvégén, ha éppen vásárolni megy, kezében a gurulós
szatyorral.”
Humor és mágia,
pusztulás és megváltó szerelem különös fordulatai keverednek a közelmúltban
váratlanul elhunyt író, Kőrösi Zoltán, a Jelenkor Kiadó gondozásában megjelenő,
utolsó regényében, Az ítéletidőben.
Drágáim,
nem adok két évet, és ezek a kurvák elfoglalják az egész házat, mondta a
konyhában Anya.
Hát
talán mégse így, a gyerek előtt, emelte fel a mutatóujját Apa.
A
gyerek is ebben a házban lakik, és szerintem se nem hülye, se nem vak, jegyezte
meg Anya. Csak gyerek, az meg nem baj.
Egyébként
melyik kurvákról és melyik házról beszélsz?, érdeklődött Apa.
Na,
nem kell úgy tenni, mintha nem tudnád, bosszankodott Anya.
Csak
gyanakodtam, hogy esetleg politizálsz, vigyorgott Apa.
Marha
vagy, drágám, jelentette ki Anya.
Igen,
ezt tudom, bólintott Apa.
Erről,
a mi házunkról beszélek, tudod te jól. És azt is tudod, hogy egyre többen
vannak, és egyre inkább jönnek fölfelé, folytatta Anya, körbefordult, a karját
kitárta, édes, csokis illatok felhőit bocsátva ki magából, és a kezével mutatta
is, hogy körben, alattuk, az egész házban már kurvák vannak.
Édes
Anya, édes felhő.
Nincs
mit tenni, ahol tegnap még lakók voltak, most már nincsen névtábla az ajtón,
ahol nemrég még fehér függöny és virág díszelgett az ablakban, most már
folytonosan le van engedve a redőny, vagy olyan sűrű vörös függöny takarja az
üveget, hogy nem is hatolhat át azon semmi fény, ahonnan egy hónapja még
gyereksivalkodás és ebédszag szűrődött ki, kanalak csörögtek és tányérok zörögtek,
most csend van, és semmi nem mozdul. Csak néha érkezik egy-egy látogató,
sietősen, röviden kopog, s az ajtó máris kinyílik, mintha a házigazda a
túloldalon várakozott volna már, vagy az étteremből jön fel egy-egy pár, gyors
dobogással, ők nem kopognak és nem is beszélgetnek, egy-két suttogva elejtett
szó csupán, elfojtott kuncogás, mindig a nő nyitja ki az ajtót és ő lép be
elsőnek, olajozottan fordul a zárban a kulcs, a férfiak többsége körbenéz,
mintha attól tartanának, hogy megláthatja őket valaki.
Olajozottan,
mi? Pfúj, te disznó.
Rossz
az, aki rosszra gondol.
Még
rosszabb az, aki rosszul gondol.
Nevetni
fogsz, angyalom, mert a kurvák nemcsak az egész házat foglalják el, de a hazát
is, válaszolta Apa. És hozzátenném jelentőségteljesen, hogy a ház és a haza
majdnem ugyanaz.
De
Apa tévedett, mert Anya nem is nevetett.
Állt
a konyha közepén, a felemelt karját nem engedte le, inkább kitárta a másikat
is, mutatta, hogy ház vagy haza, neki mindegy, mert ölelést kér, de azonnal ám.
Apa pedig úgy ölelte meg őt, hogy az orrát Anya hajába fúrta, megint azt hitte,
senki nem veszi észre, amikor beszippantja a csokoládé Anya-illatát, a
csokoládék Anya-szagát, a csokigyári gőzök és az Anya bőréből párálló
felhőcskék utánozhatatlan elegyét, és a szemét is lehunyta hozzá, mintha attól
jobban működhetnének a szaglást végző hámsejtek és csillószőröcskék, az
orrcimpája kitágult az igyekezettől.
Házat
és hazát, dünnyögte Apa.
Hát
hogyne, simogatta meg a tarkóját Anya.
Marhaság,
tette hozzá Apa.
Bizony,
angyalom, hogy az, nyugtázta Anya.
Pedig
ami a házat illeti, a kurvák valóban feltartóztathatatlanul terjedtek a
földszintről fölfelé, jól mondta Anya.
Ellepték
és bekebelezték a lakásokat. Egy-két éve még csak az étteremben tanyáztak,
türelmesen üldögéltek a pult melletti magas székeken (gyűjtögették az erőt,
somolygott Apa, vigyázzon, fiam, az Erő velünk van figyelmeztette Anya), várták,
hogy megszólítsa őket valaki. Aztán a nagy gyűjtögetésben egyre többen lettek,
elidőztek az alagsori fitneszklubban, kibámultak az üveges portálon át, néha
kijártak cigarettázni a bejárat elé, billegtek a magas sarkú cipőiken, belestek
a török étterem ablakán, nézték a rostély előtt forgó kebabot, a tepsire
hullott nyesedékeket, majd visszatipegtek a bárba, kacéran forgatták két ujjuk
közt a talpas poharakat, vagy ügyesen odacsippentették a szájukat a szívószál
végéhez, vörösbort ittak, és kólát, persze csak diétásat, hiszen ki az a
bolond, aki nem vigyáz magára. Na jó, egy energiaital azért belefér.
Nyomogatták a mobiltelefonjuk billentyűit, hogy csak úgy kopogott a csíkosra és
csillagosra festett műköröm, simogatták a képernyőt, akárha egy kismacska hasát
csiklandozták volna, kinyújtott ujjal, hosszú, puha mozdulatokkal, mintha máris
a kulcslyukat keresnék valamelyik odafönti ajtón.
Néhány
évvel korábban, amíg csak az étterem működött a ház földszintjén, a kurvák még
alig-alig jártak ide, azonban a tulajdonos, egy Dojcsán nevezetű, szerb
származású ember, akkor még közelebbről meg nem nevezett okokból megvásárolta
az étterem fölötti egyik lakást. Kivitette onnan a fölösleges bútorokat, csak
annyira, hogy azért otthonos legyen, távozáskor leengedték a redőnyöket, és
aztán évekig nem is mozdították többé, ami itt van, fedje jótékony félhomály
vagy izgalmas lámpafény. Oda jártak fel eleinte a kurvák és a vendégeik, az
újdonsült barátok. Két évre rá már nemcsak egy lakás, hanem az első két emelet
tartozott az étteremhez, aztán megvették a harmadikat is, persze nem látszott
ez rögtön, csak a névtáblák tűntek el, minek is, elég volt a szám, azoknak,
akik ezekben a lakásokba időztek, éppen a nevek nem kellettek. Nyilvánvalónak
tűnt, hogy csak idő kérdése, és átalakul mind az öt emelet, átalakul az egész
ház, mindenütt leeresztett redőnyű lakások lesznek, nyugalmat hoznak a
lépcsőházba, vagy ha nyugalmat nem is, de csendet és békességet biztosan.
Akkor
meg nincs gond, nem igaz?, vigyorgott megint Apa.
Te
csak ne vigyorogj folyton, legyintette meg Anya. Majd bekötöm a szemed, ha a
lépcsőházba lépsz. Meg az orrodat is, természetesen.
Amikor
aztán Apa és Anya felkapták a gurulós szatyrot, banyatank, mondta Apa
jelentőségteljesen, és Anyára nézett, de Anya úgy tett, mint aki nem is
hallotta, banyatank, ismételte meg Apa hangosabban, és megrázta a kerekes
szatyrot, hogy csörögjenek a kerekek,
ne
tedd tönkre a bevásárló eszközödet, a te drága kincsedet, a célszerszámodat,
mert aztán nehéz lesz hazacipelned a mindenekfelett szükséges holmit, jegyezte
meg feddőn Anya,
banyatank,
válaszolta harciasan Apa, de akkor már mind a ketten elnevették magukat, miért
nevettek, jött ki a szobából Borisz,
elmegyünk
vásárolni, felelte Anya,
nincsen
kedved eljönni?, mutatta fel az autókulcsot Apa,
hát
nincsen, ha nem baj, mondta Borisz,
jó,
jó, bólintott Apa,
de
tényleg nem baj?, kérdezte Borisz,
nem
felelte Apa, csak ne játssz a számítógépen, vagy ha játszol, akkor ne
lövöldözőst, vagy ha lövöldözöl, legalább ne rugdald közben az asztalt és a
falat, vagy ha rugdalod, tegyél elé valamit, hogy ne látszódjanak a nyomok.
Különben
is, ma vagy utoljára annyi éves, hogy az év minden napjára jut egy éved. Tudod,
ugye?
Tudom,
bólintott Borisz.
Akkor
pedig ezt megünnepeljük, igaz?
Igaz,
bólintott Borisz.
Kisfiam,
mondta Anya, mindjárt jövünk, megvesszük, ami kell, aztán már itt is vagyunk,
és megsimogatta az arcát.
Ez
volt az utolsó érintése, amikor Borisz arcához ért.
Mosolygott,
akkor utoljára látta Borisz.
Csokoládé
illatú volt a keze.
Csokoládé
illatú volt a haja és csokoládé illatú volt a bőre is.
Jövünk,
mondta Apa, és behúzta az ajtót maga után.
Jövünk,
mondta könnyedén.
Ki
a franc gondolkodna a világvégén, ha éppen vásárolni megy, hóna alatt a gurulós
szatyorral.
Ki
a franc akar gondolkodni egyáltalán.
És
disznóság, hogy a világnak egyáltalán van eleje és vége is, ráadásul akkor és
úgy, amikor az a világ kénye és kedve szerint történik, mármint a világ
természete és saját törvényei szerint.
Soha
nem akkor, amikor az emberek számítanának rá, s főleg nem akkor, amikorra
kiszámolják, hogy vége kell, hogy legyen.
Vagyis
nem lehet tudni, hogy mikor.
Vagyis
bármikor.
És
disznóság, hogy a világnak ráadásul számtalan vége van, egyik vég a másikhoz
ér.
És
az is disznóság, hogy a világnak akkor is vége van, amikor egy keverőtartályos
betonszállító teherautó sofőrje olyan lüktető fejfájással ül be a fülkéjébe,
hogy csak hunyorogva tudja szemmel tartani az utat, mégse kellett volna talán
olyan sokáig ott maradni tegnap este, sörökre pálinkákat inni és a pálinkákra
söröket, a jó pálinka itatja magát, hogy legyen bőven teje a kismamának, aki
persze erről vajmi keveset tudhatott, mármint a sörökről, pálinkákról és az ő
tejmirigyeit illető kívánságokról, hiszen csak fáradtan feküdt a Bajcsy-Zsilinszky
Kórház szülészetén, gyötrődve a gondolattól, hogy mit se kíván mást a szülés
után, mint aludni, magányosan és csendben, s ez a gyötrődés újra és újra felébresztette,
hogy hallgatózhasson a kórházi folyosó csendjébe, vajon nem sír-e valahol egy
újszülött, még hogy tejfakasztás, inkább csendfakasztás, az kellene ide. A
betonkeverő autó sofőrje azonban együtt kiabált a többi köszöntésre gyűlt
férfiemberrel, rekedten és nyálasan, egyre rekedtebben és egyre nyálasabban,
buborékokkal és habokkal. Egy gyerek az a világ kezdete, mert a világnak
számtalan kezdete is van, az új élet egy új világ, ordították boldogan, őket
nem zavarta sem a csend, sem a csillagtalan éjszaka.
Nem
is csoda, hogy reggelre kótyagos maradt a sofőr feje, a zaccos kávé se tudta
kimosni a szájából a savanyú ízt, zacc a fogrésekben, így robotolta végig a
napot, hunyorogva kushadt a volán mögött, megfájdultak az ujjai, annyira
kapaszkodott a kormányba. Vitte a betont, hiszen nemcsak embergyerekek
születnek, de házak is, s egyik se egyszerű ám, érezte az út minden döccenését,
és mintha a szélvédő üveg az arcára tapadt volna. Olyan levegőtlen volt a
fülke, hogy estére az út keskeny kis szalaggá szűkült előtte, a bokrok alól
rémisztő gyorsasággal kúsztak elő az árnyékok, összekapaszkodtak, elfogtak
minden lámpafényt.
Nem
is csoda, hogy a betonkeverő autó a vasúti sínek után, a hídról levezető úton,
a telep bejáratánál elvétette a kanyart, és egy vaskos lámpaoszlopnak ütközött,
vagy éppen csoda, hogy akkor és úgy, csak akkor és éppen úgy, beton a betonnak.
Füstölögve állt meg a narancssárga teherautó, elpattant a sofőr arcára boruló
szélvédő üveg, mint ahogyan kihunyt a lámpa fénye is, s végre elmúlt a kínzó
fejfájás, végre nem kellett már, hogy hunyorogjon a szem, nyugodtan és tágra
nyitva bámult a motorból tekergő füstökre, kutatva, milyen szavakká állnak
össze a motorház fölött lebegő jelek, mit ír fölénk a születés és a halál.
Ekképp kapcsolódtak össze a kérdések és válaszok, kiabálások és csendek azon az
estén, a sínek mellett, a felüljáróról levezető kanyarban, a világ kezdete és a
világ vége így kerítették be egymást. Megállt az idő egy pillanatra, csak a
betonkeverő tartálya forgott még egyre a sötétben, legalábbis addig, hogy
felülről megérkezett a Škoda, Apával, Anyával és a banyatankkal, akik siettek
volna már haza a bevásárlás után. Egy születésnap immár nem tűr semmiféle
halasztást.
Meglehet,
nevettek még abban az utolsó pillanatban is, amikor az autó a betonkeverőnek
rohant, nevettek, amikor a betonkeverő a Škoda utasterébe öntötte az aznapi
utolsó szállítmány betont, szobrokká szilárdítva őket ott, az üléseken.
Olyan
lett Anya, mint egy hatalmas francia drazsé, belül csoki és kívül a kemény máz,
hiszen Anya a Vágóhíd utcai csokoládégyárban dolgozott, oda ment el reggelente
és onnan tért haza késő délután, magával hozva a csontjaiban, a hajában, a
bőrén és a ruháiban a csokoládék illatát, és az évek során mellette Apa is
csokoládéillatú lett, fekete csoki és fehér csoki, töltött csoki, édes íz,
rizses csoki, mogyorós csoki és betonos csoki.
Így
találták meg őket, megszilárdulva, betonba öntve a Škoda ülésén, két szobor,
betonba foglalt emlékei a saját életüknek.