gondolkodok:
Az álmok, amelyekben egy hajón utazunk, és egy hajóról álmodunk. Álmok arról, hogy valaha mások voltunk. Álmok New Yorkról, de álmok máshonnan is, más országokról. Álmok a sivatagok mélyéről. Megannyi utazás a világ tájain. Tüdőszanatóriumok. Felforrósodott fegyverrendszerek a fürdővárosok sikátoraiban. Síparadicsomok és tengerpartok, ahol víz helyett koktéllal teli medencékben fürdünk. Valami, amit elvesztettünk, és amit azóta is hiába keresünk. És a látomások végén, megannyi emelkedő-süllyedő, pulzáló folyosó végén egy zárt, tömör fal, rajta az örökké váltakozó betűkkel, az üzenettel, amelynek szavai, akárcsak a gondolatok, folyamatos mutációk. A jelentését csak egy pillanatra lehet kivenni. „Testvéreid többé már nem a lélegzet foglyai. Ideje sietned” – szól az üzenet. Alatta ott az aláírás, amit már nem lehet elolvasni.