Dél már elmúlt, amikor a mesemondó
meglátta a havélít.[1] Az erdei ösvény hirtelen
kitárult, és ő egy hegygerinc peremén találta magát, ahonnan lenézett egy
hatalmas, zöldellő birtokra. Az istállókat tisztán ki tudta venni, és a
mögöttük álló házak kis csoportját is, melyek e kaszbá[2]
magvát alkották.
A havélí
láttán a gyomra korogni kezdett: a teste bölcsebb volt nála. Már öt órája
folyamatosan nyeregben ült, és az előző este evett utoljára, akkor is épp csak
valamicskét. Ő mégis megállt, hogy egy kicsit gondolkozzon, mielőtt
továbbindult volna; leszállt a lováról és bátortalanul megpaskolta. Nem volt jó
lovas, és erre a ló szinte mindjárt az elején rájött. Szerencsére azonban egy
elég szelíd jószágot választott, amelyik mindvégig egészen jól megtűrte. Ez
segítségére volt, mert semmi határozott úti cél nem járt a fejében, csak a
vágy, hogy minél messzebbre kerüljön azoktól az ostoba kereskedőktől.
Kissé meg is
lepődött, hogy senki sem követte, pedig az őr, akinek a lovát elkötötte,
bizonyosan vissza akarta szerezni. De az is igaz, hogy veszélyes idők jártak
akkoriban, és nem sok értelme lett volna annak, hogy a karaván őreiből egy kis
egységet az üldözésére küldjenek. Már a puszta gondolattól, hogy akár csak egy
őrrel is kevesebb legyen Róhillákhand sivár vidékén, itt, ahol az útonállók
arról voltak hírhedtek, hogy kíméletlen hatékonysággal végzik munkájukat, az
elhízott kalmárok reszkettek volna félelmükben.
A mesemondó
ingatta a fejét, mert bosszantó világossággal bukkantak fel az emlékezetében az
elmúlt napok üres fecsegései. A kalmárok nem voltak megrémülve, egyszerűen csak
közönyösek voltak, ő pedig teljesen érdektelen volt számukra. És ha ellopná az
egyik őr lovát, és otthagyná a karavánjukat? És ha ő lenne korának legnagyobb
költője, tizenkét évszázaddal a Próféta és tizenhét évszázaddal Krisztus után?
Semmit sem jelentene nekik. Mint ahogy a szemükben városuk lerombolása sem
jelentett többet egy szerencsétlen fordulatnál.
Ahmad Sáh Abdálí
Delhi feldúlására vezette katonáit, akik leromboltak és kifosztottak mindent,
amit Ahmad Sáh korábbi parancsnoka, Nádir Sáh, az első ember, aki évszázadok
óta először győzte le Delhi urait, még meghagyott. A ragyogó város térdre
kényszerült, majd újra és újra kegyetlenül elbántak vele. Micsoda kiáltó
ellentét, hogy Ahmad Sáh, a pathán és perzsa nyelven is megszólaló költő lett a
felelős a költők városának elpusztításáért! Vajon él-e még Sáh Hátim, a
katona-poéta, tűnődött el a mesemondó, vagy tollával együtt életét is
feláldozta, amikor karddal a kézben a bástyákra ment?
A sok emlék, ami
Sáhdzsahánábádhoz[3] fűzte, mely több mint öt
évszázadon át Delhi és birodalmának központja volt, szultánok és császárok
egykori székhelye, de most már csak rom, nem akarta elengedi őt. Ezek a kalmárok
azonban, akik pillanatnyi szükségükben Lakhnaú felé menekültek a vagyonukkal,
szemlátomást nem rendültek meg. Két napja hagyták maguk mögött a várost, de a
mesemondót a holttestek látványa és a szenvedők sikolyai még mindig
kísértették. Csak ült, fájdalmába zárkózva, míg a kereskedők jelentéktelen
dolgokról csevegtek. Egyikük folyton nógatta, hogy némi költészettel járjon a
kedvükben. A mesemondó többször is nyersen kitért a kérlelés elől, végül pedig
megkérdezte a kereskedőt, ugyan mi értelme lenne a verseknek.
–
Múlatná az időt –
felelte a kereskedő.
–
Múlatná a ti időtöket, és tönkretenné az én szavaimat – válaszolta gúnyosan a
mesemondó. Erre félrehúzódtak tőle. Talán végre világossá vált számukra, hogy ő
nem közülük való, csak olyasvalaki, aki egy út erejéig éppen velük tart.
Ám a mesemondó
ennyivel még nem érte be. Ez akkor tudatosult benne, amikor előző éjjel
megpróbált elaludni. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy távolságot akart
tartani tőlük; gőgös, vonakodó természetének híre erre éppen elég biztosíték
volt. Ennél valami mélyebb dolog kínozta.
Az őrület szállta meg, és a pusztításról akart
beszélni, mert lerombolt városának látványa benne is elpusztított valamit.
Szüksége volt arra, hogy szót váltson valakivel, akit mindez megrendítene, aki
tudná, mi a szépség, aki átérezné azt a fájdalmat, melyet az elpusztított
szépség, egy romba döntött ház látványa vált ki, aki tudná, hogy a biztonság
már nem több egy puszta szónál, aki ismerné azt a kínt, hogy milyen egy gyermek
halálát végignézni, akinek csak azért kellett meghalnia, mert épp akkor szaladt
ki egy kapualjból, amikor egy katona kihúzott karddal, vérre szomjúhozó
pengével arra lovagolt.
Érzéseit szavakba akarta önteni, de sem szavakat nem
talált, sem olyan szellemű hallgatóságot, aki megértette volna, mit mond. A
hallgatás vigaszához is fordulhatott volna, de az elmúlt két nap alatt
kiderült, hogy még ettől is meg fogják fosztani. Így hát elmenekült: a tábor
széle felé indult, s míg a többiek, akik a karavánhoz tartoztak, épp megkésett
reggelijüket falatozták, ő elkötötte ezt a lovat, és a hátán eljutott az erdőbe
– végül pedig erre a
helyre, ahonnan a havélít és a kaszbát megpillantotta.
[1] Belső udvarral
(udvarokkal) rendelkező családi udvarház vagy palota.
[2] Erőd, erődítmény.
[3] A mai Ó-Delhi, melyet Sáhdzsahán mogul uralkodó alapított 1639-ben.
Fordította és a jegyzeteket írta
Duró Gábor
Szerkesztette
Keresztesi József