Nehéz
megszólítanom Önöket, mert ahelyett, hogy tiltakozásuk felverné Európát, Önök
csendben vannak. Mert mi is folyik itt? Keresztény- és magyarüldözés, gyalázás
a másság, a sátáni másság égisze alatt. Önöknek, püspökök és érsekek, papok és
szerzetesek, kötelességük volna egy apróság: ha kell, életük árán is megvédelmezni
a hitet, Krisztust, és híveiket. De Önök nem teszik. Hallgatnak, és
bölcsességnek gondolják ezt a hallgatást… Pedig nem az! Ennyit Önöknek, akik
ma, a homoszexuálisok önmutogató és kereszténységet gyalázó felvonulása után
egyetlen szóval sem tiltakoztak, noha XVI. Benedek pápa erre vonatkozó
véleményét és utasításait jól ismerik… Ám Önök, püspökök, érsekek és papok
ismét, mint már oly sokszor, cserbenhagyták saját híveiket, a megalázott
Egyházat. Mert az egyház mi vagyunk. És Önök elnézték a rózsaszín Bibliát, és a
Korpuszt. Sajnálom Önöket, mert némák maradtak… De Önök e kis levelet is nyilván
elhallgatják majd. Hiszen a szokás hatalom! Tartsanak bűnbánatot, mert Önök ma
hitetlennek látszanak híveik előtt!
Ennyi állt girbegurba kézírással a négyzetrácsos spirálfüzetből kitépett
lapon, ami címzés, aláírás és boríték nélkül volt bedobva a Pest megyei
kisváros római katolikus plébániájának postaládájába. Előző héten volt a
fővárosban a melegfelvonulás, hangos tüntetőktől kísérve, akik a Buzikat a Dunába, zsidókat is utána-szlogen
skandálása után jól össze is vertek két német homoszexuális férfit a rakparton.
A bulvársajtó persze címlapon tudósított mind a rendezvényről, mind annak
megzavarásáról, így az egyik lakótelepi újságosbódé mellett elhaladva Gellei
János atya is szembetalálkozhatott annak a papi galléros inget és kisgatyát
viselő, rózsaszín Bibliát ölelgető fiúnak a képével, akire a levélíró utalt.
Miután a bejárati folyosóról nyíló irodahelyiségben az íróasztalhoz ült,
eltöprengett, mihez kezdjen az obskúrus irománnyal, aztán negyedrét hajtva négy
darabba tépte és a papírkosárba hajította. Az alpakka késsel bontotta föl a
maradék postát, ami ma egy közüzemi számlát és az egyházmegye körlevelét
jelentette; ez utóbbit átfutotta és a feketére érett asztallapon hagyta, míg a
számlalevelet a megfelelő irattartóba helyezte. A két borítékot összegyűrte, és
az anonim levél darabjai közé hajította.
érsekek, ez meredt rá az
átrendezett fecnik közül. Tisztában volt vele, hogy a paplakban ő az egyetlen,
aki képes ezt a szót ilyen távolságból kiolvasni, de azért mégiscsak lenyúlt a
szakadt papírszeletért, összegyűrte, majd különös óvatossággal ejtette vissza a
többi közé. Aztán egy szűk órán keresztül adminisztratív ügyekkel foglalkozott.
Bőven lett volna még tennivalója, amikor a tizenegyet elütötte a falióra, de
nagyot sóhajtva kikapcsolta a laptopot, összerendezgette az asztalon szanaszét
heverő iratokat, fogta a táskáját, és sietősen elhagyta a parókiát. Autóval
ment a városi kórházba. Az előző héten érte szélütés a plébánia idős
kanonokját. Ebéd közben. Egyszerűen csak lefordult a kőpadlóra. Nem egészen öt
perc alatt megjött érte a mentő, de azóta is öntudatlan volt. János atya ma is
hozott neki a szentostyából, remélve, hogy sikerülhet valami módon kapcsolatot
teremtenie a galambősz beteggel, hogy majd le tud olvasni a szájáról egy áment,
hogy biccent neki, jelez a szemével, vagy bármiféle jelet ad, amit ő igenként
értelmezhet. Hiába beszélt hozzá, Donát atya semmi jelét nem mutatta, hogy
észlelné a jelenlétét. A betegek kenetét még a baleset napján megkapta. Mint
azóta minden nap, János ma is bő háromnegyed órát ült az ágya mellett, fogta a
kezét és csöndesen mormolva imádkozott, mintha az ő nevében is tenné. Miután elhagyta
a kórtermet, váltott néhány finomkodó mondatot a beteg állapotáról a
főnővérrel, majd leviharzott a lépcsőn, hogy minél előbb kívül legyen a
hetvenes években épült csúf klinikaépületen. Beült a viharvert fehér Suzukiba,
indított, és olyan figyelmetlenül kanyarodott ki a kórház előtti széles
fasorra, hogy a védett úton haladó metálszürke autó sofőrjének kellett a fékbe
lépnie.
Az amúgy is paphiányban szenvedő magyar egyházmegyék átlagához képest
jócskán túlképezve, közvetlenül Rómából került János bő egy évtizede a Szent
Annáról elnevezett vidéki templomba; nem lehet mondani, hogy felhőtlen lett
volna a viszonya az idős és rettentően konzervatív atyával, aki akkoriban már
húsz esztendeje lakta a házgyári tömbök közé szorult ódon plébániát.
A posta előtti piros lámpánál várakozva a papi civilt viselő Gellei arra
eszmélt, hogy egy szőke fiatalember ordítva tépi föl a Suzuki ajtaját.
Az atya olyannyira megszeppent a töprengését elvágó dühös hangtól, hogy
mukkanni sem tudott.
– Mondjál már valamit, malacképű! – csörgette meg fenyegetően a karláncát
az inkább fiú-, mint férfikorú, rövid ujjú inget viselő alak.
A pap önkéntelenül is a visszapillantó tükörbe lesett az orrára tett
célzás miatt, amely a gyerekkorában elviselt csúfolódások keserű emlékét
kavarta föl benne, de persze nem a saját képét látta, ahhoz közelebb kellett
volna hajolnia, hanem egy metálszürke Hondát, amelynek a volánja mögött nem ült
senki.
– Bocsásson meg, kérem! – ennyit tudott kibökni ijedten.
– Nehogy Jézus Krisztusról kezdj el itt nekem hadoválni! Majdnem
összetörted a kocsimat!
– Nem állt szándékomban. Bocsásson meg!
– Legalább a kezedet emelted volna föl, hogy elnézést!
– Elnézést – mondta, és végre nyíltan a fiú szemébe nézett.
A leplezetlen agresszió által eltorzított arc, amit látott, valahogy
rögtön és különösen megnyugtatta.
– Az egyik paptársamnál voltam a kórházban, aki nagyon beteg. Elmerültem
a gondolataimban, és figyelmetlenül kanyarodtam ki az útra. Kérem, ne
haragudjon rám, őszintén sajnálom, hogy veszélyeztettem az ön és az autója
épségét – mondta higgadtan, mindvégig a fiatalember szemébe nézve. Aki nemcsak
ettől jött zavarba, de a komikus hangütéstől is. Izgágán járatta tekintetét a
férfi arcán és az autó belsején.
– Hihetetlen – mondta, majd visszament a kocsijához.
A pap a harmadik keresztutcánál lefordult jobbra, a fiú ment tovább
egyenesen.
Míg megebédelt a parókia konyháján, megint Donát atya járt az eszében.
Immár hatodik napja kellett nélkülöznie a társaságát. Ahogy csöndesen, gépiesen
táplálkozva egyedül ült a megszokott helyén a négyfős étkezőasztal mellett,
élesen látta maga előtt, amint az öreg kezéből az asztalterítőre esik a villa a
rászúrt húsdarabbal, aztán a sovány test élettelenül fordul le a megnyikorduló
székről a padlóra.
Feje halkan koppan a kövezeten.
Megtörölte a száját, töltött az üvegkancsóból a pohárba, fölhajtotta a
kissé fertőtlenítőszer-ízű csapvizet, majd az irodahelyiségbe vonult. Az
interneten keresgélt egy jó ideig a környékbeli és budapesti buszosok között,
néhányat föl is hívott, sűrűn jegyzetelgetve közben.
Gyalog indult el a lakótelepi általános iskola felé. Tíz perc alatt oda
is ért. Amikor a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején fölépültek az új,
négyemeletes háztömbök, az egykori faluból, amelynek csaknem teljes
utcaszerkezetét eltörölték a megbízott mérnök- és munkáskezek, jobbára csak a
parasztbarokk templom, a parókia, és a templom mögött elterülő temető maradt
meg. Gellei az oldalsó kapun ment be az iskolaudvarra. Az órájára pillantott,
volt még három perce. A négy évtizedes épületkomplexum olyannak tűnt a nagyra
nőtt fákkal, a csúnyácska bokrokkal, a lehasznált padokkal, a töredezett
aszfalttal és a tornateremmel, amelyen egy óriási op-art festmény díszlett, és
amit egy csupa-ablak folyosó kötött össze a panelekből összerakott háromszintes
főépülettel, olyannak tűnt most mindez a papnak, akár egy utópikus kaszárnya,
amelyet az elmaradt harmadik világháború idején építettek föl a Hitlerjugend
mintájára toborzott szocialista ifjúságnak.