Koszoru
Ábris, a villamosvezető már megint a kora reggeli járatra került. Álmos volt,
de olyan álmos, hogy még! Akkorákat ásított, attól félt, hogy egyszer csak vagy
ez történik, vagy az.
Úgy értem,
vagy az, hogy kiesik a saját száján ásítás közben. Vagy az, hogy szőröstül-bőrüstül
elnyeli az egész világot hatalmasra tátott szájával.
Villamosostul-utasostul-ellenőrüstül-mindenestül.
És
mindkettő rémes lett volna, hiszen egy saját száján kiesett villamosvezető nem
túl szép látvány, az egészen biztos. Mint egy kifordított kesztyű, a csúnyábbik
felével kifelé.
Ha meg
egészen kiesne magából, mint egy ablakból, akkor meg csak zuhanna, zuhanna végtelenül,
és többé soha nem érne földet.
És az
is jó kérdés, hogy mit kezdene az egész világ, ha megállóstul-teherautóstul-zöldségesestül
egy Ábris nevű villamosvezető koromfekete gyomrában találná magát. Körbe-körbe
járna a villamos, vezetője se lenne, mert hiszen épp a vezető nyelte le a saját
járgányát. Az emberek is fel-alá szédelegnének odabenn, Ábris tegnapi vacsoráját,
egy korsó sört és egy csomó szalonnás kenyeret kerülgetve.
No de
Koszoru Ábris, a villamosvezető szerencsére nem esett ki a saját száján az ásítástól.
És nem is nyelte le a világot, mint valami gyógyszert.
Csak
nagyot ásított, és könnybe lábadt szemét törölgette.
– Már
megint egy vacak, csipás kis reggel – gondolta, miközben a kocsiszínben
felkapaszkodott a villamosra.
Aztán
felhúzta az áramszedőt, amely szikrázva kapaszkodott bele a felsővezetékbe.
Aztán
csilingelt egyet a világító mellényben botorkáló szerelőknek, akik
visszaintegettek, és nagyot szippantottak a cigarettájukból, majd hunyorogva néztek
a füstbe.
Aztán
meglódult alatta a villamos, és mint egy nagy, tohonya hernyó, elindult a kijárat
felé.
A kijárat
sorompója magasba lendült, a piros lámpa zöldre váltott, és Koszoru Ábris
kirobogott a forgalomba.
Lackfi János: Szakimesék
Lackfi Margit rajzaival
Kolibri Kiadó, 2014.