Khaled Hosseini Egyezer tündöklő nap – részlet


Marjam ötéves volt, amikor először hallotta a harami
szót.
Egy csütörtöki napon történt. Biztosan tudta, mert
egész nap nyugtalan és feszült volt, amilyen csak csütörtökönként
szokott lenni, amikor Dzsalil meglátogatta
a kolbában. Hogy elüsse az időt, amíg végre
megpillantja apját, amint a térdig érő fűben átvág
a tisztáson és integet, Marjam felmászott egy székre
és levette anyja kínai teáskészletét. A teáskészlet volt
az egyetlen emlék, ami megmaradt Marjam nagyanyjától,
aki meghalt, amikor Marjam anyja, Náná
kétéves volt. Náná nagy becsben tartotta mindegyik
kék-fehér csészét, szerette a kanna csőrének kecses
ívét, a kézzel festett pintyőkéket és krizantémokat, a
cukortartón a sárkányt, mely a gonoszt volt hivatott
távol tartani.

Épp a cukortartó csúszott ki Marjam ujjai közül
és esett a kolba fapadlójára, széttörve apró darabokra.
Amikor Náná meglátta a cukortartót, elvörösödött,
felső ajka megremegett, szeme pedig, a gyengébb és
a jó is, laposan, rebbenés nélkül meredt Marjamra.
Náná annyira dühösnek látszott, hogy Marjam attól
félt, a dzsinn újra beköltözik anyja testébe. A dzsinn
azonban nem jött, akkor nem. Ehelyett Náná megragadta
Marjam csuklóját, közel húzta magához, és
fogcsikorgatva sziszegte: – Ügyetlen kis harami vagy.
Ez a jutalmam mindazért, amin keresztülmentem.
Egy örökségpusztító, ügyetlen kis harami.
Marjam akkor még nem értette. Nem tudta, hogy
a harami szó azt jelenti, fattyú. Ahhoz sem volt elég
idős, hogy felismerje az igazságtalanságot, hogy megértse,
a bűnösök valójában a harami létrehozói, nem
pedig a harami, akinek csak annyi a bűne, hogy megszületett.
Abból, ahogyan Náná kiejtette a szót, Marjam
sejtette, hogy csúnya, utálatos dolog haraminak
lenni. A harami olyan, mint egy féreg, mint a futkosó
csótányok, amiket Náná szüntelenül átkozott és
söpört ki a kolbából.
Csak később, amikor nagyobb lett, értette meg
Marjam
a szó maróan bántó voltát, abból, ahogyan
Náná
kiejtette, szinte az arcába köpte. Akkor megértette,
mire gondolt Náná: hogy a harami nemkívánatos
dolog, hogy ő, Marjam, törvénytelen valaki, akinek
soha nem lesz joga arra, ami másoknak megadatik:
szeretetre, családra, otthonra, elfogadásra.
Dzsalil sosem szólította Marjamot a nevén. Dzsalil
kicsi virágának nevezte. Szerette az ölébe ültetni és
mesélni neki. Egyszer arról mesélt, hogy Herát városa,
ahol Marjam született 1959-ben, egykoron a
perzsa kultúra bölcsője volt, írók, festők és szúfik
otthona.
– A lábadat se nyújthatod ki anélkül, hogy fenéken
ne billents egy költőt – nevetett.
Dzsalil elmondta neki Gouhar Sád királynő történetét,
aki a híres minareteket emelte a tizenötödik
században Herát iránti odaadása jeléül. És mesélt
Hosseini Khaled – Egyezer Tundoklo Nap
Herát zöld gabonamezőiről, a gyümölcsöskertekről,
a gömbölyded szőlőszemektől roskadozó tőkékről, a
város zsúfolt, boltíves bazárjairól.
– Van ott egy pisztáciafa – mondta Dzsalil egy
nap –, és az alatt, Marjam szívem, nem más, mint
a nagy költő, Dzsámi van eltemetve. – Közel hajolt
Marjamhoz: – Dzsámi több mint ötszáz évvel ezelőtt
élt – suttogta. – Bizony ám. Egyszer elvittelek oda, a
fához. Kicsi voltál. Nem emlékezhetsz rá.
Igaza volt, Marjam nem emlékezett. És hiába élte
élete első tizenöt évét egy kőhajításnyira Heráttól, a
mesés fát sosem láthatta. Sosem láthatta közelről a híres
minareteket, sosem szedhetett gyümölcsöt Herát
kertjeiben, vagy sétálhatott búzamezőin.
Mégis, valahányszor
Dzsalil így beszélt, Marjam megbabonázva
hallgatta. Csodálta Dzsalilt hatalmas és egyetemes
bölcsességéért. Beleremegett, annyira büszke volt apjára,
aki ennyi mindent tud.
– Micsoda cifra hazugságok! – mondta Náná, miután
Dzsalil elment. – Cifra ember cifra hazugságokkal.
Semmiféle fához sem vitt el. És ne hagyd,
hogy megbabonázzon. Becsapott minket, a te szeretett
apád! Kidobott minket. Kidobott a nagy, cicomás
házából, mintha semmi se lennénk neki! És még
örömét is lelte benne.
Marjam kötelességtudóan hallgatta. Sosem merte
megmondani Nánának, mennyire nem szerette, ha
így beszél Dzsalilról. Igazság szerint, ha Dzsalillal
volt, Marjam egyáltalán nem érezte haraminak magát.
Csütörtökönként, amikor Dzsalil meglátogatta,
és elárasztotta mosolyával, ajándékokkal és becéző
szavakkal, Marjam egy-két óráig úgy érezte, megérdemli
mindazt a szépséget és bőséget, amivel az élet
tartozik neki. És Marjam szerette Dzsalilt ezért.