– Ha sietnek, még zárás előtt bejelentkezhetnek –
mutat a kapunál álló férfi egy alacsony, hosszan elnyúló épületre nem messze.
Sietnek. Centro
de Reubricación Novilla, hirdeti az épület felirata. Reubricación: ez meg mit jelent? Ezt a szót nem tanulta.
Az iroda tágas és üres. És forró: bent még
melegebb van, mint odakint. A helyiség végében tejüveg lapokkal részekre
osztott, fából készült pult húzódik a szoba teljes szélességében. A falnál
politúrozott fa iratszekrények sorakoznak.
Az egyik pultszakasz fölött téglalap alakú
kartonlap függ, rajta fekete betűkkel a felirat: Nuevos Llegados. A pult mögül fiatal nő mosolyog rájuk, a
recepciós.
– Jó napot – mondja a férfi. – Mi most érkeztünk –
lassan formálja a kemény munkával megtanult spanyol szavakat. – Állást keresek,
és egy helyet, ahol ellakhatunk. – Megragadja a fiút a hóna alatt, és fölemeli,
hogy a nő jól lássa. – Gyerekkel vagyok.
– Szervusz, fiatalember – fogja meg a lány a
fiúcska kezét. – Az unokája? – néz a férfira.
– Nem az unokám, nem is a fiam, de én felelek
érte.
– Egy hely, ahol ellakhat – nézegeti a papírjait a
nő. – Van egy üres szobánk itt a Központban, ott meghúzhatják magukat, amíg nem
találnak valami jobbat. Nem éppen luxusszálló, de gondolom, ezt nem bánják. Ami
meg a munkát illeti, majd holnap reggel áttekintjük a lehetőségeket… most
fáradtnak látszanak. Biztos pihenni szeretnének. Messziről jöttek?
– Már egy hete úton vagyunk. Belstarból jövünk, a
táborból. Ismeri Belstart?
– Mint a tenyeremet. Én is Belstaron át jöttem.
Ott tanult meg spanyolul?
– Hat héten át minden nap voltak óráink.
– Hat hétig? Maga szerencsés. Én három hónapig
rostokoltam Belstarban. Kis híján megölt az unalom. Csak a spanyolóráknak
köszönhetem, hogy kibírtam. Nem tanította véletlenül Señora Pinera?
– Nem, férfi tanárunk volt. – A férfi tétovázik. –
Beszélhetnénk még valamiről? A fiú – pillant a gyerekre – nincs jól. Részben
mert nyugtalan, nyugtalan és zavart, aztán meg nem is eszik rendesen. A
táborban furcsának találta az ételt, nem ízlett neki. Nincs errefelé egy hely,
ahol tisztességes ennivalót kaphatnánk?
– Hány éves a fiú?
– Öt. Ennyinek nyilvánították.
– És azt mondja, nem az unokája.
– Nem az unokám, nem is a fiam. Nem vagyunk
rokonok. Tessék – veszi ki zsebéből a két utazási engedélyt, és odanyújtja a
nőnek.
– Ezeket Belstarban állították ki? – veszi az
szemügyre a papírokat.
– Igen. Ott kaptuk a nevünket, a spanyol nevünket.
– David… ez szép név –
hajol át a pulton a nő. – Tetszik a neved, fiatalember?
A fiú egyenesen a szemébe néz, de nem válaszol.
Mit lát a nő? Egy vézna, sápadt gyereket nyakig begombolt gyapjúkabátban, térd
alá érő szürke sortban, lábán gyapjúzokni és fekete fűzős cipő, fején
félrecsapott posztósapka.
– Nincs nagyon meleged? Nem szeretnéd levenni a
kabátodat?
A fiú megrázza a fejét.
– A ruhája Belstarból
való – szól közbe a férfi. – Ő válogatta össze az ottani készletből. Nagyon a
szívéhez nőtt.
– Megértem. Csak azért kérdeztem, mert úgy láttam,
kicsit melegen öltözött az időhöz képest. Hadd említsem meg: itt a Központban van
egy raktárunk, ott tartjuk a ruhákat, melyeket nekünk adományoznak az emberek,
ha a gyerekeik kinőtték őket. Hétköznap délelőtt mindig nyitva van. Nyugodtan válogathatnak belőle. Bővebbnek találják majd a választékot a
belstarinál.
– Köszönjük.
– És ha kitöltötték a szükséges nyomtatványokat,
pénzt vehetnek fel az utazási okmányukra. Négyszáz real letelepedési segélyt
kapnak. A fiú is. Fejenként négyszázat.
– Köszönjük.
– Most hadd mutassam meg a szobájukat. – Odahajol
a szomszédos, Trabajos feliratú pultnál
ülő nőhöz. Az kinyit egy fiókot, keresgél benne, aztán megrázza a fejét.
– Van egy kis bökkenő – mondja a lány. – Úgy
látszik, nincs náluk az önök szobájának kulcsa. Nyilván a házfelügyelőnél van.
Őt Señora Weissnek hívják. Menjenek a C épületbe. Majd rajzolok egy térképet.
Keressék meg Señora Weisst, és kérjék el tőle a C-55-ös kulcsát. Mondják meg,
hogy Ana küldte magukat a főirodából.
– Nem volna egyszerűbb, ha egy másik szobát
adnának?
– Sajnos a C-55-ös az egyetlen üres szoba.
– És az étel?
– Étel?
– Igen. Ehetünk valahol?
– Ezt is beszéljék meg Señora Weiss-szel. Ő biztos
tud segíteni.
– Köszönöm. Csak még egy kérdés: vannak itt olyan
szervezetek, amelyek azzal foglalkoznak, hogy összehozzák az embereket?
– Összehozzák az embereket?
– Igen. Nyilván sokan keresik a rokonaikat. Vannak
szervezetek, amelyek segítenek a családegyesítésben… családok, barátok,
szerelmesek egymásra találásában?
– Nem, ilyen szervezetről még soha nem hallottam.
Részben mert a férfi fáradt és már nehezen
tájékozódik, részben mert a lány vázlatos térképe nem valami áttekinthető,
részben mert sehol sincsenek jelzőtáblák, sokáig tart, amíg megtalálja a C
épületet és Señora Weiss irodáját. Az ajtó csukva. A férfi bekopog. Nincs
válasz.
– Señora Weisst keresem
– állít meg a férfi egy arra járó apró termetű, hegyes állú, egérképű asszonyt,
aki a Központ csokoládészínű uniformisát viseli.
– Lelépett – mondja a
fiatal nő. – Mára végzett – teszi hozzá, amikor látja, hogy a férfi nem érti. –
Jöjjenek vissza holnap.
– Talán ön is segíthet nekünk. A C-55-ös szoba
kulcsa kellene.
– Sajnálom, nem én kezelem a kulcsokat – rázza a
fejét a fiatalasszony.
Visszamennek a Centro
de Reubricaciónhoz. Az ajtó zárva. A férfi kopog az üvegen. Odabent nincs
életjel. Megint kopog.
– Szomjas vagyok – panaszolja a fiú.
– Bírd ki még egy kis ideig. Keresek egy csapot.
– Kopogtak? – bukkan
fel az épület sarkánál a lány, Ana. A férfi megint megcsodálja fiatalságát,
sugárzó egészségét és frissességét.
– Úgy látszik, Señora Weiss már hazament –
magyarázza a férfi. – Nem tudna tenni valamit? Nincs önnek egy… hogy is hívják…
llave unversalja, hogy kinyissuk a
szobánkat?
– Llave
maestra. Olyan nincs, hogy llave
universal. Ha volna llave universalunk,
többé semmi gondunk nem lenne. Nem, egyedül Señora Weissnek van llave maestrája a C épülethez. Nincs egy
barátjuk, akinél megszállhatnának éjszakára? Aztán reggel visszajöhetnek, és
beszélhetnek Señora Weiss-szel.
– Barátunk, akinél megszállhatnánk? Hat hete
érkeztünk ezekre a partokra, attól fogva egy sátorban éltünk egy sivatagi
táborban. Hogyan lehetnének itt barátaink, akiknél megszállhatunk?
Ana a homlokát ráncolja. – Menjenek a főkapuhoz –
utasítja őket. – A kapu előtt várjanak rám. Meglátom, mit tehetek.
Kimennek a kapun, át az utca másik oldalára, és
leülnek egy fa árnyékába. A gyerek a férfi vállára hajtja a fejét. – Szomjas
vagyok – panaszkodik. – Mikor keresel egy csapot?
– Csönd legyen – inti le a férfi. – Hallgasd a
madarakat.
Hallgatják az idegen
madárdalt, érzik bőrükön az idegen szelet.
Felbukkan Ana. A férfi
feláll és integet. A fiú is föltápászkodik, karját mereven az oldalához
szorítja, hüvelykujját öklébe rejti.
– Hoztam egy kis vizet a fiúnak – mondja a lány. –
Tessék, David, igyál.
A gyerek iszik, és visszaadja a poharat. A lány a
táskájába teszi. – Jó volt? – kérdezi.
– Igen.
– Rendben. Most pedig jöjjenek utánam. Elég kiadós
séta, de tekintsék testgyakorlásnak.
Végigsiet a parkerdőn átvezető ösvényen. Vonzó
fiatal nő, ez tagadhatatlan, bár az öltözéke nem valami előnyös: sötét, lompos
szoknya, magas nyakú fehér blúz, lapos sarkú cipő.
Ha a férfi egyedül van, talán lépést tudna tartani
vele, de a gyerekkel a karjában lemarad. – Kérem, ne siessen annyira! – kiált a
nő után. Az ügyet se vet rá. A férfi egyre jobban lemarad, ahogy átvág mögötte
a parkon, aztán egy utcán, aztán egy másik utcán.
Egy keskeny, dísztelen ház előtt a nő megáll, és
bevárja őket. – Itt lakom – nyitja ki az ajtót. – Jöjjenek utánam.