Ősidőkóta éldegélt Bagolykő várában egy kis szellem. Az a fajta kísértet volt, aki a
légynek sem árt, csak ha felbosszantják.
Napközben
egy súlyos, vasalt tölgyfaládában aludt, mely a padláson, jól eldugva egy
vastag kémény mögött hevert, és senki emberfia nem sejtette, hogy ki lakik
benne.
A
kis szellem csak akkor ébredt fel, mikor a várhegy lábánál elterülő városka,
Bagolykő városházának tornya elütötte az éjfélt. Pontosan a tizenkettedik
harangütésre kinyitotta a szemét, nyújtózott egy nagyot. Aztán előhalászta a
párnául szolgáló régi levelek és iratok alól azt a kulcskarikát, melyen
tizenhárom kulcs fityegett, és amit mindenüvé magával cipelt.
Épp
csak meglendítette a kulcscsomót a ládafedél irányába – és a fedél abban a
pillanatban magától felpattant.
A
kis szellem most már nyugodtan előmászhatott a ládából. Ilyenkor minden egyes alkalommal
belegabalyodott a feje egy pókhálóba. Hiszen a padlásnak ebbe az eldugott
zugába évek óta senki sem tette be a lábát, így a pókok keresztül-kasul
szőtték, ráadásul rettentő nagy volt a por is. Még a pókhálók csücskeit is
belepte. Ahogy a kis szellem hozzáért az egyikhez, szitálni kezdett a finom
por, amitől tüsszentenie kellett.
–
Haaa-pci!
Valahányszor
kikászálódott a ládából, mindig belegabalyodott a feje egy pókhálóba, amiről
mindig szitált a por, ő pedig mindig tüsszentett tőle. Így kezdte a napot.
Vagyis az éjszakát. Azután megrázta magát, hogy tényleg fölébredjen. És mikor
úgy érezte, most már tényleg ébren van, előlebegett a kémény mögül, és
megkezdte éjszakai körútját.
Súlytalan
volt, mint a szellemek általában. Nem nyomott többet egy ködpamacsnál. Még jó,
hogy nem indult útnak a kulcscsomója nélkül! A legkisebb széllökés is
kénye-kedve szerint lökdöshette volna.
De
a kis szellem nemcsak emiatt hordta magával mindenhová a kulcscsomóját. Hanem
azért is, mert ha meglóbálta, kinyílt előtte minden ajtó, méghozzá mind
könnyedén, magától. Kulcsra zárt, lelakatolt, vagy csak betámasztott ajtók: a
kulcsoknak mindegy volt, egyformán játszi könnyedséggel nyitották ki mindet! És
nemcsak a szobák ajtajait, hanem a szekrényajtót, a kályhaajtót, a fiókot, a
padlásablakot, a pince vasajtaját, de még az utazóbőröndöt is. Egy suhintás a
kulcscsomóval, és bármi kinyílt. Még egy suhintás, és bezáródott. Még az
egércsapda is.
A
kis szellem nagyon büszke volt a kulcsaira. „Mennyivel nehezebb volna nélkülük
az életem!”, jutott eszébe nap mint nap.
Ha
rossz volt az idő, a kis szellem rendszerint a vármúzeum termeiben töltötte a
kísértetek óráját: régi képek, páncélok, ágyúk, dárdák, szablyák és pisztolyok
között. Azzal szórakozott, hogy a sisakrostélyokat nyitogatta, vagy a kőből
faragott ágyúgolyókat gurigatta a kőpadlón. Nagy zajt csapott. Ha épp kedve
volt, a lovagterem falára kifüggesztett aranykeretes festmények alakjaival
társalgott.
Otfried Preußler: A kis szellem
Fordította: Nádori Lídia
F. J. Tripp közkedvelt rajzaival
Kolibri Kiadó
Várható megjelenés: 2015.02.28.