Tavasz
volt, már nem tél és még nem nyár, álmos reggel, amikor szűnni nem akaró
csengetés ébresztette fel a lakást.
Mint
amikor kavicsot dobnak a mozdulatlan, zöldülni kezdő vízbe, az ingatag árnyékok
és lebegő uszadékok, a nem-tudni-honnan-jövő buborékok közé.
Nem
is egy kavicsot, de mindjárt maréknyi fehér követ, s aztán többet is,
dobálóznak végeérhetetlenül, ökölnyi féltéglákat, vaskos szikladarabokat, összekavarodnak
a hullámok.
Csakis
a Papa tudta így nyomni azt a nyomorult gombot, csakis ő.
Hiába
romlott el már évekkel korábban a harangjátékot utánozó, dallamosan éneklő
csengő, évek óta, dehogy, évtizednél is több már, hogy nem hallatszott más,
csupán rekedt, fojtott kattogás. Ez volt ám a feladvány, ha idegenek akartak
bejutni, toporogtak tehetetlenül, forgatták a fejüket segítséget keresve,
kénytelenek voltak kopogtatni a rácsos kisablakon, kocogtatták az üveget, vigyázva,
hogy ne ütődjön az ujjuk az indákat formázó vasrudakhoz, ácsorogtak,
várakoztak, majd újra kopogtattak, hátha akad, aki odabentről meghallja őket,
hátha, hátha, vagy nem, mindig azon az ajtón kopogtatunk, ami nem nekünk akar
kinyílni, mindig az előtt az ajtó előtt ácsorgunk, amihez elfelejtettük a bekívánkozó
szavakat.
Ugyan
már, ki sugdosott a fülünkbe, ki rajzolta a homokba a betűket?
Álldogáltak
az idegenek, elveszett gyerekek városa egy huzatos lépcsőházban, csalódottan
indultak lefelé.
Ez
a csengő nem is csengő volt már, csupán egy gomb, ami célját és értelmét
vesztette.
Egy
seb a lépcsőház kopottas, vedlett falában.
Kéznyomok
és ujjlenyomatok őrzője, összekaristolt műanyag.
Még
a lift is hangosabban zötykölődött emeletről emeletre.
De
nem a Papának!
Ő
aztán nem nézelődött, nem forgolódott, nem kocogtatott.
Megnyomta
a gombot, amire felrikoltott a hang, megreccsent, akár egy derékban roppanó fa.
Egy
harci kürt.
Egy
vértől iszamós, lövedékektől horpadt harsona.
És
rögvest utána olyan volt a hangja, mintha egy motorbicikli közeledne vészjósló
gyorsasággal, a mélyből berregett, aztán már az ajtót feszegette, áthatolt a
réseken, hol hangosabban, hol elhalkulva keringett a lakásban, mindenhova beférkőzött,
majd, mielőtt bárki megnyugodhatott volna, újra felerősödött, harsányan kerregett,
még az ablaktáblák is belerezegtek.
A
Papa pedig az egyik kezével a biciklijére támaszkodott, és a másikkal addig
nyomta a csengőgombot, míg valaki ajtót nyitott.
Kicsit
még azután is, de csak egészen kicsit.
Betolta
a kerékpárt, belökte maga előtt, embertörő kos, ami utat hasít neki az ellenség
sűrűjében, nagyot fújtatott, a gépet letámasztotta az előszobában, körülnézett,
és csak ezek után köszönt: Jó napot!
Jó
napot!
Szervusz,
Papa.
De
az rejtély volt, hogy most, ezen a tavaszi reggelen miként csengethetett olyan
kitartóan, hiszen a jobb kezével valóban a kerékpár kormányát markolta, ám a
bal hóna alatt jókora, rémülten pislogó tyúkot tartott.
Egy
jól fejlett, világosbarna tollazatú, rózsaszín tarajú házityúkot, aminek
mellesleg roppant szakszerűen markolta össze a két lábát, hogy a biciklizés
közben megkímélje magát a kellemetlen szárnycsapdosásoktól és karmolódzó
rugdosásoktól. Még egy máskülönben szelíd tyúk is veszettül tud rugdalózni, ha
felidegesítik, márpedig keresztülhajtani a városon egy biciklista hóna alá
szorítva, aki aztán felcaplat a harmadik emeletre, és aztán hosszan csenget egy
berregő csengőn, bizonyos, hogy egyetlen élőlény számára sem lehet megnyugtató.
Ah,
te vagy megint, mondta Apa.
Tessék,
mondta Papa, s kis oldalmozgással az állatot Apa felé tologatta, majd a
mackónadrágja farzsebében kutakodva egy kék-fehér nejlonzsinórt bányászott ki,
és azt is odanyújtotta.
Tessék.
Apa
kinézett a lépcsőházi félhomályba, ahová egy ilyen korai órán nemigen
hatolhatott be a tavaszi napfény.