/fotó: Korai Zsolt/
Mit olvasol most?
Most, hogy túl vagyok az első félév vizsgáin itt az izlandi egyetemen, az az őrült ötletem támadt, hogy Ludwig Wittgenstein Kék könyvét fogom egy kicsit olvasgatni, párhuzamosan izlandi és angol nyelven. Olyan kérdéseken morfondírozni, hogy mit jelent egy szó jelentése, és hogyan jutunk el odáig, hogy “megértsünk” egy szót, különösen aktuális nekem most, amikor nyakig vagyok egy teljesen új nyelv tanulásában. Egyben ezzel készülök arra, hogy hamarosan nekikezdjek Bartók Imre trilógiájából az utolsó kötet, A kecske éve szerkesztésének, ami Martin, Karl és Ludwig kalandjainak nagyszabású befejezése lesz.
/fotó: Dunajcsik Mátyás/
Kik azok a szerzők, akiknek az új könyveit gondolkodás nélkül megveszed?
William Gibson, Thomas Pynchon, Roberto Bolaño, Sjón, Nádas Péter.
Milyen nem szépirodalmi műfajú könyvet olvasol legtöbbször?
Többnyire város- vagy helytörténettel kapcsolatos könyveket, legutóbb például Simon Winder Danubia című, elképesztően izgalmas könyvét a Habsburg birodalomról. Egészen üdítő látni, ahogyan egy “messziről jött ember”, esetünkben egy angolszász történész, úgy képes felkészülten és izgalmasan írni Közép-Európáról, hogy közben teljesen mentes a helyi mániáktól, görcsöktől és berögzült előítéletektől (miközben egészen pontosan látja azokat, és nagyon viccesen reflektál is rájuk).
És közben persze aktívan ismerkedem újabb választott otthonom, Reykjavík történetével és lelkületével is, például az alábbi két gyönyörű albumon keresztül, melyek közül az egyik a megtörtént, a másik a meg nem történt múltját mutatja meg a városnak: a Sveitin í sálinni régi fényképeken keresztül mesél azokról az időkről, amikor a tehenek és lovak még teljesen megszokott látványnak számítottak az izlandi főváros utcáin, a Reykjavík sem ekki varð (kb. “A sosemvolt Reykjavík”) című kötet pedig olyan építészeti tervekről szól, amik a tervezőasztalon ugyan elkészültek, de aztán soha nem valósultak meg az izlandi fővárosban. Ez mindenhol hallatlanul érdekes, a Budapesttől való távollétem egyik legfájóbb pontja például, hogy még nem vehettem részt a Meg nem épült Budapest túrán.
/fotó: Dunajcsik Mátyás/
Szerinted melyik a legfontosabb könyv, amit minden tizenévesnek meg kellene ismernie?
Szerb Antal összes művei. De tényleg az összes: a novellák, a regények, az irodalomtörténetek, az esszék, még a Száz vers című antológia is. Nem csak az emberi alapértékeket lehet tőle megtanulni, meg azt, hogy milyen hihetetlen mértékben gazdagodhat az életünk, ha elfogadjuk az európai kultúra ajándékát, amiért csak a könyvespolcig kell elmennünk – hanem azt is, hogy soha nem érdemes túl komolyan venni magunkat, és hogy a művelődés és a kultúra elsősorban mindig szenvedély és élvezet, és csak aztán munka és szigorúság.
Melyik könyv volt a legnagyobb hatással rád életed során?
Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában, Nádas Péter: Emlékiratok könyve, Italo Calvino: Láthatatlan városok, valamint William Gibson, Thomas Pynchon és Roberto Bolaño könyvei és Baudelaire, Tóth Krisztina, Térey János és Kemény István versei.
A könyvespolcodon melyik könyv jelenléte lenne a legmeglepőbb az olvasóid számára?
Eléggé mindenevő hírem van, ezért most hirtelen nem jut eszembe semmi, ami különösebben meglepő lenne. A ruhásszekrényemben bizonyára sokkal több olyan tétel van, amit nehezebb lehet beleilleszteni abba a képbe, ami az írásaim alapján kialakulhatott rólam.
/fotó: Dunajcsik Mátyás/
Melyik könyv volt a legnagyobb olvasmányélményed a közelmúltban?
Nemrég fejeztem be William Gibson új regényét (The Peripheral), akit a 20-21. század egyik legfontosabb írójának és gondolkodójának tartok. Egészen furcsa, hibrid könyvei vannak, tulajdonképpen a jövőről, a technológiai társadalomról és az ebbe vetett emberről szóló gondolatgyűjtemények egy-egy mozgalmas és bonyolult kriminarratívába becsomagolva. Irodalmi eszköztárában talán nem a leginnovatívabb szerző, de akárhányszor befejezem egy könyvét, mindig úgy érzem, hogy jobban értem a világot, amiben élek, és hogy az mindig százszor izgalmasabb, mint gondoltam volna.