Lackfi János a „magyar ember” nagy sikerű kalandjai után most egy csokor rémtörténetet gyűjtött kötetbe Három a magyar igazság címmel. Ebben szerepel ez a novella is, amelynek címe: Klepetyusok.
Minden reggel elnézem a vörösmárvány oszlopokat, a pazar kilátást a folyóra, a terem hatalmas arányait, és megcsóválom a fejem. Kár belétek ez a szép hely, a csudának jutott eszébe, hogy ide szállásoljon be ennyi koszlott, lehetetlen figurát, mormogom a szakállamba, ahogy óvatosan kinyitom az üvegajtót. A neon felkapcsolásával még várok, nem vagyok én kórházi ápolónő, hogy öt óra harminckor indiánüvöltéssel rontsak rá a kórteremre, akár kell gyógyszert szedni, vért venni, infúziót adagolni, akár nem. Szedett-vedett társaság, de mégiscsak belőlük élek. Hajléktalan banda, ahogy hevernek a padlón csimbókos hajjal, pucér testtel, körülöttük a leplek szertedobálva. Legalább rendet tarthatnának a cserépbögrék, kitömött madarak, szétgurult gránátalmák, horpadt serlegek, különféle tollas fövegek lomtárában, ne az utolsó pillanatban kelljen kapkodni, kié ez vagy az az övcsat, saru vagy aranymarkolatú tőr. Büdös is a levegő, állott, bekapcsolom a légkondicionálót, a gépek morgására az alvók közül többen összerándultak. Jézusom, ez a kis táncosnő mindenkivel összefekszik. Tegnap az inasgyerek karjából gabalyodott ki, most meg valami muszklis, busa kolosszus ölelgeti. Szégyen. Őszül is már a fickó, meg aztán patája van… Ezeket a lányokat tényleg semmi se zavarja. Kénytelen vagyok tapsolni néhányat, nincs mese, nincs haladék, készen kell állni, mindig akad néhány fura madár, korai látogató, álmatlan turista vagy túlbuzgó művészettörténész-hallgató. A zsibvásár megelevenedik, mindenki ruhát igazít, pajzán élcek röpdösnek, a lengébb lányok kedvtelve pörögnek-forognak, pár fiatalember kakaskodni kezd, produkálják magukat, a gyereknép meg szájtátva bámul rájuk. Ómódi pedellusnak érzem magam, kénytelen vagyok fenéken billenteni egy-egy álomittas kövér kisfiút vagy oldalba taszítani valami kóválygó, nyugdíjas díjbirkózót, egy bajadér után hajítani elhullajtott virágkoszorúját. Csodák csodája, mire az első léptek felhangzanak, mindenki helyére kerül. Pán kövér izmait feszegeti, a balett-táncosnő kecses mozdulatba dermed talapzatán, a dagi angyalkák festői alakzatban megmerevedve röpdösnek vagy dörgölőznek a szentek lábához. A részeges bérkocsisok, kiélt matrónák, bamba szolgálók, pelyhes állú egyetemisták pedig, akik nemrég a padlón feküdtek a legteljesebb rendetlenségben, most imára tett kézzel, ájtatos képpel álldogálnak napestig színes klepetyusaikban.
Lackfi János