Irodalmi huncutságok, avagy pajzán históriák felnőtteknek
Weöres Sándor máig a legkisebbeknek szóló, csengő-bongó verseiről ismert. Pedig igazi próteuszi költő volt, aki minden hangnemben és versformában képes volt remekműveket alkotni. Így művei sorából a pajzán, főként a népköltészeti rigmusok modorában írt versikék, sikamlós szonettek és epigrammák sem maradhattak ki. A 2001-ben, először kéziratos hasonmás kiadásban megjelent Weöres-kötetben, a Priaposban a magyar néphagyományok mellett remekül megférnek az antik költészeti formák is, hiszen az ókori görögök a kötet címét adó Priapos személyében a termékenység istenét tisztelték: kertjeikben a férfitermékenység buzdítására előszeretettel állították föl karó alakú, fából készült szobrait. Az 1950 márciusában lejegyzett negyven vers a politikai cenzúra időszakára esett, sokáig a kutatók sem tudtak létezéséről.
Szintén a Helikon Kiadó gondozásában lát napvilágot a Jösz’ te hezzám! 69 pajzán erdélyi történet című kötet is. Ennek adomáit a folklorista Székely Jula rögzítette magnószalagra, majd fia, Barcsa Dániel írta át és rajzolta meg kötetté. „E történetek Áronnak szólnak, s nem Áronkának” – szól az ajánlás. Ennek értelmében a hatvankilenc elbeszélés legtöbbje a benne megbúvó vagy nem is annyira bujkáló pajzán tartalom miatt gyermeknek nemigen mesélhető. De olvassák a nők, akiknek mindez pajzán, erotikus történetek füzére a furfangos-oktondi székelyről, aki azt hiszi, töviről hegyire ismeri asszonyát. És olvassák a férfiak is, hiszen olyan erotikus, pajzán történetek ezek a tűzről pattant székely menyecskéről meg az okos asszonyról, aki azt hiszi, hogy az ura nem lát át a szitán…